2018. március 12., hétfő

6. fejezet: A megmentő

A napjaim ugyan úgy teltek, mint az elsők. Tanulás, munka, tanulás, munka, és így tovább. Az órákon megpróbáltam teljes erőmmel koncentrálni, de nem mindig jött össze. Viszont megnyugtatott annak a ténye, hogy McGalagonynak tetszett a dolgozatom, sőt, elismerésképpen tíz ponttal jutalmazta a Hollóhátat.  Elmondása szerint ugyanis nem sűrűn lát ilyen kidolgozott, és érdekességekkel teli irományt. Meg kell köszönnöm Sirius-nak. Persze ahhoz találkoznom is kellene vele, ami a napokban egyszer sem fordult elő. Még csak messzi távolból sem láttam. Sirius után pedig a tegnapi nap már a barátai, James Potter, Remus Lupin és Peter Pettigrew is leléptek a térképről. Lily szerint többször fordult már elő ilyen az évek során, eddig csupán nem keltette fel az én figyelmemet a dolog.
Szombat reggel sikerült megint korán felkelnem, pedig nem sok esélyt adtam volna magamnak.
Kikászálódtam az ágyból, majd miután elvégeztem a dolgaimat a fürdőszobában, magamra kaptam egy farmert, és egy kék pulóvert. Szombat volt, nem kellett talárt viselnem, de a házam színeihez azért hű maradtam. Hajamat laza lófarokba fogtam, arcomat csak két kézzel megpaskoltam, hogy adjak neki egy kis színt. A tükörbe nézve ugyanis tudatosult bennem, hogy úgy nézek ki, mintha most húztak volna ki a roxforti tóból.

A szobatársaimra pillantottam, de ők még édesen aludtak. Nem akartam felébreszteni őket, ezért lementem a klubhelyiségbe.
- Szép jó reggelt, napfény! - hallottam meg a vidám, mély hangot az egyik kanapé felől. 
- Neked is! - dörzsöltem meg a szememet, és a korai napsütéstől hunyorogva néztem a szélesen mosolygó fiú felé - Mit csinálsz itt? 
- Házit írok. - rántotta meg a vállát könnyedén, és az asztalon elterülő pergamenekre és könyvekre mutatott. 
- Te aztán igazi stréber vagy, Xenophilius Lovegood! - nevettem rá, mire ő csak csúnyán nézett vissza. Xenophilius Lovegood ötödéves, talán az egyik legelszántabb és legszorgalmasabb hollóhátas. A maga módján kedves fiú, de aki nem ismerte közelebbről, és nem szokott hozzá a különc viselkedéséhez, az kissé bolondnak tartotta.
- Ki beszél? 
- Miért nem töltöd a szombatot inkább pihenéssel?
- A pihenéssel nem megyünk semmire sem, csakis a tanulással. Ezt pont neked kell magyaráznom? 
- Nekem aztán nem! - tettem fel a kezeimet - De még én is tudom, hogy pihenni is kell néha.
- Mondod te, aki még extra feladatot is bevállalt ebben az évben. 
- Hogy is mondtad? Csakis a tanulással megyünk valamire. - kacsintottam rá, majd sarkon fordultam.
- Hova mész? - kiáltott utánam.
- Tanulni, Xeno. Tanulni! - kacagtam vissza, miközben kimásztam a klubhelyiség bejáratán. Utam természetesen egyből a Gyengélkedő felé vezetett. Alig, hogy beléptem a nagy faajtón, tudatosult bennem, hogy az éjszaka folyamán történt pár dolog. Madame Pomfrey úgy sürgött-forgott, ahogy eddig csak ritkán láttam. 
- De jó, hogy itt van, kedvesem! - intett felém, mikor észrevette, hogy tátott szájjal bámulok felé. Én csak zavartan megráztam a fejem, és azonnal mellette teremtem. 
- Miben segíthetek? - kérdeztem izgatottan, és vártam, hogy végre valami értelmes feladattal bízzon meg.
- Két sérülés történt nemrégiben. - mutatott a két paraván felé - A bal a magáé.
- Tényleg? - néztem rá csillogó szemekkel, de közben remegtek a lábaim.
- Igen. Pár vágásról van szó. Magára bízhatom, Miss Fray? 
- Persze. Természetesen! - bólintottam határozottan - Megoldom!
Magamhoz vettem pár kötszert, ás a bal oldali paraván felé vettem az irányt. Mikor elhúztam a függönyt, hirtelen megfagyott bennem a vér, és meglepettségemben még a kötszerek is kiestek a kezemből. 
- Szia, picinyem! - mosolygott rám az ágyon fekvő fiú fájdalmas arccal.
- Sz...Szia! - köszöntem vissza, és gyorsan összeszedtem a földről az elejtett dolgokat.
- Mindig csak itt futunk össze. - nevette el magát, miközben én az ágyhoz siettem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a sérüléseit. 
- Mivel az eddigi évedet itt töltötted. Pedig alig pár napja kezdődött a tanítás. - válaszoltam, rá sem nézve - Mi történt veled? - próbáltam faggatni, miközben óvatosan kiszedtem a szakadt pólóját a felkarján ejtett vágásokból. 
- Rossz vége lett a bulinak! - viccelődött.
- Azt látom. - néztem a szemébe, de mikor észrevettem, hogy az arcomat fürkészi, újra a sebekre koncentráltam - Tudod, ha megmondanád, hogy mi vágott meg, talán könnyebb lenne kezelni.
- Sajnos nem emlékszek. - húzta el a száját, és tudtam, hogy csak mellébeszél. Ami ilyen vágásokat ejt a bőrön, azt az ember nem felejtené el egykönnyen. 
- Ha nem, hát nem. - rántottam meg a vállamat - Először kimosom a sebeidet, aztán fertőtlenítem. Ez sajnos egy kicsit fájni fog, de óvatos leszek. - magyaráztam neki, miközben egy pálcaintéssel meglangyosítottam a vizet, amit az imént varázsoltam az asztalra - Na, nézzük! - mondtam, felkészítve Sirius-t és talán magamat is. Óvatosan belecsöpögtettem a langyos vizet a vágásba. - Nem fáj? 
- Nem. - rázta meg a fejét.
- Majd fog. - mondtam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.
Gwen
- Ezt te élvezed? - nevette el magát.
- Én? - néztem rá még mindig nevetve - Dehogy!
- Hazudós! - vágott vissza, majd fáradtan hátrahajtotta a fején a párnára, és csendesen tűrte, hogy kitisztítsam a sebeket.
- Ez kicsit csípni fog. - mondtam halkan, mielőtt alkoholt csepegtettem az immáron tiszta vágásokba. Sirius egy hangot sem adott ki, összeszorított szájjal és szemekkel tűrte a fájdalmat. - Kész is. Most rárakom a farkasalma levelet, és bekötözöm. Aztán kész is vagyunk. 
A művelet végéig egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, csak mikor az összes vágásra kötés került.
- Ennyi? - nézett rám elég elgyötört arccal a fiú. 
- Igen. - bólintottam, miközben rendet raktam magam után - De minden reggel újra kell kötözni.
- Bent kell maradnom? - kérdezte reménykedve, habár nem igazán tudtam kivenni a szavaiból, hogy annak örülne jobban, ha maradhatna vagy ha mehetne.
- Nem tudom. Madame Pomfrey majd eldönti, hogy szükséges-e.
- Szerinted? 
- Tessék? - néztem rá kérdőn. 
- Te mit mondasz? Maradnom kell vagy sem? 
- Majd Madame Pomfrey...
- De engem a te véleményed érdekel.
- Miért? - kérdeztem furcsállva.
- Te vagy a megmentőm, nem pedig Pomfrey. - mosolygott rám, majd végszóra feltépve a függönyt, megjelent a javasasszony.
- Mr. Black! - nézett szigorúan az ágyon fekvő fiúra, akinek szeme meg sem rebbent attól, hogy Madame Pomfrey hallotta az utolsó szavait. Nekem viszont annál vörösebb lett az arcom. - Jó látni, hogy újra a régi. A reggeli szenvedését látva nem sok jóra számítottam.
- Ez nem is igaz. - jött zavarba Sirius, és lopva rám nézett. Madame Pomfrey jól visszavágott neki. 
- Nézzük, milyen munkát végzett, Miss Fray. - mondta a nő, majd hosszas ellenőrzés után rám pillantott - Nagyon jó! Szép munka, kedvesem! 
- Köszönöm! - mosolyodtam el zavaromban. 
- Mr. Black! - nézett a fiúra - Ha akar, akkor elmehet. De minden reggel vissza kell jönnie, hogy Miss Fray újrakötözhesse a sebeket. 
- Én? - szóltam közbe meglepetten. Azt hittem, hogy ő fogja ezután ellátni.
- Igen, kedvesem! Elvégre maga a megmentője, nem? - nézett Sirius-ra a nő felhúzott szemöldökkel. 
- Rendben. - bólintottam. 
- És Remus? - kérdezte hirtelen Sirius.
- Neki természetesen maradnia kell még pár napig, de nem olyan vészesek a körülmények. - mondta a nő, majd magunkra hagyott. 
- Remus a másik sérült? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Igen. De én jobban megúsztam, mint ő. 
- Te jó ég! Mi történt veletek? - kérdeztem aggódva.
- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát.
- Öhm... Oké. - hagytam rá, mert láttam, hogy nem akar mesélni arról, hogy mi történt velük az éjjel - Most megyek, és kiosztom a reggeliket.
- Oké. 
Nagyjából negyed óra alatt végeztem a reggeliztetéssel, majd a saját korgó gyomromra hallgatva a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek valami ételt. 
- Elkísérhetlek? - ugrott elém az egyik folyosón a hosszú, barna hajú fiú, aki nemrég még a Gyengélkedőn feküdt. 
- Reggelizni megyek. - mondtam meg sem állva.
- Az nekem sem ártana. - felelte, és már együtt szedtük a lábainkat a Nagyteremhez vezető úton. 
- Miért nem maradtál bent? 
- A Gyengélkedőn? Áááá! Nem nekem való a hely, és ahogy mondtad, a tanév eddigi napjait szinte végig ott töltöttem. 
- Mert mindig bajba keveritek magatokat. 
- Nem csak arról van szó... - mondta lehajtott fejjel, és megálltunk a Nagyterem ajtajában - Ezt nem értheted.
Sirius
- Tényleg? 
- Tényleg. Ez... Hagyjuk! - legyintett egyet az ép kezével - Majd találkozunk! - mondta, majd a neki integető James és Peter felé vette az irányt. 
Én a Hollóhát asztalához siettem, ahol barátnőm, Nicole már két pofára tömte magába a zabpelyhet. 
- Mióta társalogsz te Sirius Black-kel? - nézett rám gyanúsan a lány. 
- Neked is jó reggelt! - válaszoltam, miközben helyet foglaltam mellette, és nagyot kortyoltam a narancslevembe. 
- Szóval? 
- Azóta, mióta én kötöztem be a sebeit ma reggel. 
- Szóval kaptál végre valami jó melót is? 
- Fogjuk rá! - mondtam, majd beleharapva a pirítósba, szemeimmel akaratlanul is Sirius-t kezdtem keresni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése