Nem gondoltam volna, hogy már az első napom így kezdődik. Nem elég, hogy Madam Pomfrey nem mer rám bízni semmi komolyabb feladatot - igaz, megmondta, hogy nem azért, mert nem bízik bennem -, még pluszba az egyik Tekergővel is szembe fogom találni magam az ebédnél.
Hát lehet ennél rosszabb?
Már áttanulmányoztam a teljes listát, és szinte kívülről fújtam azt, hogy kinek milyen étel jár.
- Mi ez? - bukkant fel mellettem talán egyetlen igazi barátnőm, Nicole, mikor a klubhelyiségünkben ültem az egyik könyvespolc tövében.
- Az első feladatom, amit Madam Pomfrey adott. - válaszoltam neki lemondóan, miközben akkora hévvel huppant le mellém, hogy pár könyv majdnem ránk zuhant. Szerencsére – varázskönyvek lévén – megálltak a levegőben, és kecses mozdulattal visszatértek a helyükre.
- Tényleg! - kiáltott fel, mintha akkora felfedezést tett volna – Nem ma van az első munkanapod?
- De! De ma van. De inkább ne is emlékeztess rá.
- Miért? - húzta fel az orrát, és megrázta a barna loknijait.
- Tudod, hogy mit kell csinálnom? - csaptam össze mérgemben az ölemben pihenő könyvet – Reggelit, ebédet és vacsorát adni a betegeknek.
- Na és?
- Meg akarok tanulni miden egyes fortélyt, azt akarom, hogy nehéz feladatokat adjon nekem! - kezdtem el hisztizni, ami nekem nem igazán szokásom.
- Ne legyél már ilyen. Örülj neki, hogy könnyű a dolgod.
- Hollóhátas létedre ezt mondod? - húztam fel a szemöldökömet – Komolyan, néha elgondolkodom azon, hogy hogyan kerültél ebbe a házba. Sokkal inkább helyed lenne a Griffendélben.
- Ugye? - nevetett rám, de persze egyikőnk sem gondolta komolyan – Bajkeverő vagyok!
Nicole fantasztikus lány, és rettentően irigyeltem őt azért, amilyen. Nem csak gyönyörű, de olyan kisugárzással rendelkezik, mellyel mindenkit képes levenni a lábáról. Még a tanárok is imádják, pedig Hollóhátas létére nem az a tökéletes stréber, éltanuló.
- Ahhhh... - sóhajtottam fel, mert újra eszembe jutott a név a pergamenen. Sirius Black.
- Mi az? - Nicole észrevette rajtam, hogy valami más is zavar, de erről inkább nem akartam neki beszélni.
 |
| Nicole |
- Semmi, semmi. Csak indulnom kell, mert lassan dél lesz.
- Oké! - bólintott – Utána találkozunk?
- Egykor van egy átváltozástanunk, ott úgyis találkozunk. - emlékeztettem, és feltápászkodtam mellőle.
- Nem hiszem, hogy én bemegyek ma órára. - mondta fáradt, és unott tekintettel.
- Tessék? - fordultam vissza meglepetten - Nicole...
- Mi az? Nincs kedvem McGalagonyhoz... - húzta fel az orrát.
- Gyere órára! - figyelmeztettem, majd a dolgaimat összeszedve, elindultam a gyengélkedő felé.
- Nem hiszem, hogy én bemegyek ma órára. - mondta fáradt, és unott tekintettel.
- Tessék? - fordultam vissza meglepetten - Nicole...
- Mi az? Nincs kedvem McGalagonyhoz... - húzta fel az orrát.
- Gyere órára! - figyelmeztettem, majd a dolgaimat összeszedve, elindultam a gyengélkedő felé.
Madam Pomfrey már várt rám, pedig most esküszöm, hogy nem voltam késésben.
- Jó napot, Madam Pomfrey! - mosolyogtam rá, amit a nő csak egy biccentéssel viszonzott. Nem ez a modor volt a megszokott a javasasszonytól, de gondolom nem akar az a mézesmázos lenni, ha már munkáról van szó.
- Felkészült a feladatra, Miss Fray? - bökte felém a kérdést.
- Teljes mértékben! - válaszoltam neki magabiztosan, és talán most először éreztem azt, hogy alig várom, hogy elkezdhessem osztogatni az ebédet a betegeknek. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz ez az egész, mint ahogy azt elképzeltem. Elvégre közben is gyakorolhatom a pálcaforgatást.
- Remek! Akkor lassan neki is állhat! - javasolta – Én a szobámban leszek, de ha bármi baj van, csak szóljon. Sok sikert!
- Köszönöm! - válaszoltam, majd miután eltűnt a terem végi ajtóban, újra előhalásztam a pergament, az étrendekkel együtt – Lássuk csak...
A legelső paravánhoz sétáltam, és megnéztem a kitűzött kórlapon a nevet. Jeremy Potts. A függöny el volt húzva, ezért nem szabadott benéznem mögé. Tudtommal azokat takarták el a paravánnal, akiknek valami nagyobb problémájuk van. Kikerestem a pergamenről, hogy mire van szüksége, majd egy pálcamozdulattal az asztalára varázsoltam a citromos zselét. Kíváncsi voltam, ezért szinte mindenkinek beleolvastam a kórlapjába. A srácot – aki Hurgabugos – a legutóbbi kviddicsmeccsen eltalálta egy gurkó, és addig püfölte, míg egyetlen ép csontja sem maradt. Nem volt szép látvány, emlékszem rá.
Tovább folytattam a munkát, míg oda nem értem ahhoz a paravánhoz, ahol reggel megkaptam azt az elmés beszólást. Hogy is volt? Minek is nevezett? Picinyem. Visszagondolva a történtekre, bosszúsan néztem meg a kórlapon a nevet. Sirius Black. Ki gondolta volna?
Kikerestem a pergamenen a nevét, és nem akartam hinni a szememnek.
- Ez meg mi? - olvastam a neve melletti ételeket – Vajsör, sütőtökös pite, kondéros keksz... Ez meg mi? - nem értettem, hogy a felsoroltak hogyan kerültek a listára. Meg mernék rá esküdni, hogy nem ezek szerepeltek rajta. Bosszúsan böktem egyet a pálcámmal, és vártam a reakciót.
- Mi a... - hallottam pár másodperc múlva a függöny mögül – Mi a franc ez?
- Az ebéded! - válaszoltam kintről, és már indultam volna tovább, de ekkor nagy hévvel szétnyílt a paraván.
- Biztos vagyok benne, hogy nem ez szerepel azon a listán, picinyem... - bökött mutatóujjával a forró kamilla teára, és a vajjal megkent kenyérre, amit az asztalára varázsoltam, az utolsó szavát pedig kihangsúlyozta, mintha tudná, hogy mennyire irritál ez a megnevezés.
- Először is... - kezdtem bele a mondandómba, akkora magabiztossággal, amivel még magamat is megleptem – Nem hiszem, hogy egy gyengélkedőn fekvő betegnek vajsört írna fel Madam Pomfrey, ugyanis az nem éppen ide való dolog. Fogalmam sincs, hogy hogyan csináltad.
- Másodszor? - kérdezte, miközben belezuhant az ágyába, és kezeit a feje mögé téve vizslatott tovább. Én most tényleg Sirius Black-el beszélgetek? Méghozzá arról, hogy mit illik és mit nem? Miközben egyre hosszabb ideig figyeltem őt, jobban szemügyre tudtam venni a külsejét. Még sosem néztem rá huzamosabb ideig, csupán akkor ha valamelyik órán büntetéssel sújtották, egy-két élelmesebb beszólásáért. Hosszú, barna, kócos haja a szemébe lógott. Arca borostás volt, és elég sápadnak tűnt, de szemében láttam, hogy mennyire élvezi a szekírozásomat, és azt, hogy valahogy túl tudott járni az eszemen. Legalábbis ő így gondolja. Csak egy a baj, hogy egy Hollóhátassal áll szemben, aki jóval okosabb nála.
 |
| Sirius |
- Tessék? - kérdésére kérdéssel feleltem.
- Azt mondtad, hogy „először is”. - kezeivel idézőjelet formált, majd újra visszatette őket a feje mögé – De nem volt másodszor.
- Nagyon vicces. - húztam össze a szemeimet bosszúsan – Amúgy a második az lett volna, hogy ne szólíts „picinyem”-nek, ugyanis nem vagyunk haverok. - most rajtam volt a sor, hogy felemeljem a mutatóujjaimat, és idézőjelet mutassak. Sirius reakciója csak egy jóízű kacagás volt, amitől én egyből elpirultam. Mióta vele beszéltem – ha ezt lehet annak nevezni egyáltalán –, most először éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, amin eléggé csodálkoztam. Így utólag már azt is furcsának találom, hogy meg tudtam szólalni vele szemtől szemben, nemhogy még vissza is szólni.
- Kérem a kajámat! - követelően nézett rám.
- Ott van melletted! - mutattam felé a pálcámmal, majd mintha meg sem hallottam volna, hogy újra utánam szól – és megint picinyemnek nevez -, behúztam a paravánt, és tovább sétáltam. Még egy ekkora seggfejet. De mégis hogyan csinálta? Hogyan változtatta meg a pergamenen az írást?
- Miss Fray! - szakított ki a gondolataim közül egy hang. McGalagony professzor hangja volt – Válaszolna a kérdésemre?
- Öhm... Elnézést, tanárnő! - szabadkoztam pipacspiros arccal – Megismételné a kérdést?
- Az animágiáról volt szó... - emlékeztetett a tanárnő.
- Igen. Persze, az animágia. - bólintottam, és keresgélni kezdtem a jegyzeteim között. Nem írtam le egy sort sem? Mi ütött belém?
Többen is furcsállva néztek felém, főleg a Hollóhátas társaim. Valószínűleg egyből arra gondoltak, hogy beteg vagyok, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre. Átváltozástan órám volt - ahol persze Nicole nem jelent meg -, de valahogy észre sem vettem a magam körül zajló eseményeket. Folyamatosan csak a délben történteken kattogott az agyam. Szinte arra sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el a gyengélkedőtől a tanteremig. Így összezavart egy hülye szóváltás egy még hülyébb emberrel? Oké, valamilyen szinten érthető, hiszen én általában kerültem a konfliktust. Békés, és kedves természet voltam. Ahogy Nicole barátnőm kerülhetett volna a Griffendélbe, én úgy kerülhettem volna a Hugrabugba is, a kedvességem, és a toleranciám miatt.
- Miss Fray! - szólt rám újra McGalagony – Tud válaszolni?
- Nem tudok, tanárnő! - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Többen felmordultak körülöttem, egy pár Mardekáros viszont vijjogva nevetgélt.
- Ez esetben sajnálattal kell közölnöm, hogy a következő órára egy kétezer szavas beszámolót kérek az animágiáról.
- Rendben, tanárnő! - bólintottam csalódottan. Már csak ez kellett! Nincs elég bajom így is? Úgy tűnik, hogy igenis lehet rosszabb. Egyre rosszabb.
