11. fejezet: A köpeny

A napok elég gyorsan teltek, hiszen az összes szabadidőmet a Gyengélkedőn töltöttem azzal, hogy elkészítettem a fogyóban lévő főzeteket. A reggeleket Sirius sebeinek kötözésével kezdtem, amik már annyira jól néztek ki, hogy nem igazán szorultak ápolásra, de a fiú úgy gondolta, hogy igenis kellenek még azok a kötések.

- Figyelj csak, Sirius! - mondtam neki a következő hét péntek reggelén - Nem hiszem, hogy visszateszem a kötéseket, rendben?

- Miért? - nézett rám zavartan.

- Mert nincs már rá szükséged. Alig látszanak már a sebek. - nevettem el magam.

- Akkor most már nem is fogod minden reggel kötözgetni?

- Nem.

- De... De nekem még eléggé fájnak. Valami kellene még rá, hogy jobb legyen. - hadarta.

- Nem. Nem kell semmi, hidd el nekem.

- És ha valami baj lesz? Mi lesz, ha elfertőződik?

- Nem fog elfertőződni, mert már begyógyultak. - nevettem tovább - De ha annyira aggódsz, akkor itt van ez a kence. Ezzel kend be nagyon vékonyan, ha fájdalmat éreznél. Oké?

- Nem kennéd be inkább te? Ugyan így, reggelente. - nézett rám angyalian. Most miért csinálja ezt? Miért akarja, hogy továbbra is kezeljem a sebhelyeit?

- Nem hiszem, hogy szükséged lenne rám ehhez.

- Na! Kérlek! - fogta meg a kezemet, amitől nekem majdnem kiugrott a szívem - Nem igazán csípem ezeket a kencéket fogdosni.

- Ez most komoly? - kacagtam fel hangosan - Na jó, legyen!

- Szuper! - csapta össze a kezeit.

- Ha fájdalmat érzel, keress meg, hozd a kencédet, és majd én bekenem neked.

- Oké. - bólogatott mosolyogva - Most pedig menj órára!

- Neked is az lesz, nem?

- De. - bólintottam - Gyógynövénytanom.

- Nekem is.

- Tudom.

- Öhm... Nem... Izé... - nyökögte, és zavartan vakarta a tarkóját - Nem megyünk együtt?

- Hát... - meglepett a kérdése. Hiszen amióta úgymond ismerjük egymást, nem igazán látott együtt minket senki sem. Az órákon is ugyan úgy viselkedett velem, mint korábban, és ha találkoztunk a folyosókon, akkor csak biccentett egyet. Azóta az este óta csak a Gyengélkedőn szoktunk beszélgetni reggelente, és semmi több. Még a Regulus-os ügyet sem hoztuk szóba többet.

- Úgyis nálad van minden cuccod, nem? - mutatott a táskámra, ami az egyik széken hevert.

- Aha.

- Akkor megvárlak, míg elkészülsz, és indulhatunk. - mondta komolysággal, és ezek szerint lezártnak tekintette a témát.

Összepakoltam a szanaszét hagyott kötszereket és gyógynövényeket, majd a táskámat a vállamra vetve csatlakoztam az ajtóban álló Sirius-hoz. A kastély falai között sétálva egyetlen szót sem váltottunk egymással, ezért nem is értettem, hogy miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy együtt menjünk órára. Teljesen zavarba voltam, hiszen szinte a fél diáksereg megbámult minket. Gondolom azon töprengtek, hogy mit keres a híres Tekergő, Sirius Black egy Hollóhátas lánnyal. Hiszen a Tekergők sosem közösködtek másokkal, sosem engedtek be senkit sem a zárt körükbe. Kivéve persze egy-két Griffendéles diáktársukat.

Már az udvaron sétáltunk az üvegházak felé, mikor muszáj volt rákérdeznem a dologra.

- Sirius!?

- Igen?

- Mondd csak, miért akartad ennyire, hogy együtt jöjjünk órára, ha egész úton meg sem mukkansz?

Gwen

- Tessék?
- A Gyengélkedő óta egy szót sem szóltál.

- Ja. Nem. Nem az, csak... Csak azért mondtam, hogy megvárlak, mert úgyis egy helyre megyünk. És jobb társaságban sétálgatni, nem?

- De. - húztam el a számat. Aztán míg oda nem értünk az üvegházakhoz, megint csend lett. Persze a kint álló diáksereg sugdolózással fogadott minket, James Potter pedig még valami megjegyzést is tett, mikor Sirius mellé állt. Én megkerestem Lily-t, ugyanis Nicole barátnőmet már megint nem találtam sehol. Valószínűleg ismét ellógta a mai napot.

- Mit lófrálsz te ezzel? - nézett Lily a Tekergők irányába, akik már csoportosulva vihogtak valamin. Már Remus is köztük volt, hiszen pár napja távozhatott a Gyengélkedőről.

- A Gyengélkedőn volt, mikor órára indultam, és ő is pont akkor indult el. Ennyi. - rántottam meg a vállamat.

- Én meg már azt hittem, hogy a Tekergők beengedtek valakit a szent belső körükbe.

- Nem hinném, hogy az valaha is előfordulhatna. - nevettem el magam, és Lily is velem kacagott.

Lily

A délután folyamán még volt egy Bájital és egy Bűbájtan órám, majd a kora estémet egy korrepetálás foglalta le. Ezúttal egy másodikos kislánnyal, Helen Frewen-nel gyakoroltam az Átváltozástant. Szerencsére annyi gond nem volt vele, mint a kis Ernie-vel.

Aztán eljött az este, és nekem újra a sötét folyosókat kellett járnom, mint ügyeletes prefektus. Magam sem értettem, hogy miért, de szinte minden tizedik percben a hetedik emeleti folyosón sétáltam végig. Többször fordultam meg a fal előtt, ahol napokkal ezelőtt Regulus-nak megjelent az ajtó, de semmi. Aztán hirtelen lépteket hallottam a szomszéd folyosóról, én pedig kétségbe estem. Pedig én joggal voltam kint a folyosón, a közelgő személy viszont valószínűleg nem. A lépteimet megszaporázva próbáltam lelépni az ellenkező irányba, de éreztem, hogy már késő. A közeledő személy éppen akkor fordult be a sarkon, mikor beleütköztem valamibe, és hirtelen egy kezet éreztem meg a számon. Sikítani akartam, de az ijedtségtől nem ment. Aztán hirtelen tisztulni kezdett a látásom, és megláttam magam előtt Sirius-t. Ő volt az, akibe beleütköztem, és ő volt az, aki a száját a kezemre szorította.

- Csssss! - suttogta, mire én bólintottam, és levette a kezét a számról. Majd tekintetem Regulus-ra vándorolt, aki éppen akkor sétált el mellettünk. Hirtelen azt hittem, hogy a látásom homályosodott el, de aztán rájöttem, hogy szó sincs erről. Valamilyen áttetsző anyag alatt álltam Sirius-szal kettesben, minek köszönhetően a fiatalabbik Black nem látott minket. Halkan, szinte lélegzet visszafojtva figyeltük, hogy Regulus ismét belép az ajtón, ami megjelent neki.

- Gyere! - suttogta Sirius, és a kezemnél fogva magával húzott a testvére felé. A terve azonban, hogy követi öccsét a szobába, nem jött be. Emlékszem, hogy Remus mesélte, hogy ha úgy van, akkor a bent lévő ember megakadályozhatja, hogy bárki kövesse őt.

- Mi ez? - kérdeztem halkan Sirius-t, miután kint rekedtünk a folyosón. Mutatóujjammal megbökdöstem az anyagot, ami alatt álltunk, mire az óvatosan hullámozni kezdett.

- Egy láthatatlanná tévő köpeny. - mondta lazán, miközben engem nézett. Ekkor vettem csak észre, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz. Rettentő közel. Szinte egymáshoz simulva. A szívem pedig olyan hangosan vert, hogy szerintem még ő is hallotta. Hiába próbáltam magam nyugtatni, nem igazán ment.Azt pedig nem tudtam eldönteni, hogy az ijedtség, az idegesség vagy Sirius közelsége miatt volt.

- Egy köpeny? - néztem végül körbe, hogy jobban szemügyre vehessem az említett dolgot.

- Aha. James-é. Kölcsönkértem tőle, hogy követhessem az öcsémet.

- Minden este itt várod, hátha eljön?

- Nem. Csak mikor kilopódzik a klubhelyiségéből.

- És azt pontosan honnan tudod, hogy mikor szökik meg?

- Az egy másik történet. - nevetett - Majd legközelebb elmesélem. Mára elég egy csoda.

- Honnan szedte ezt James? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Az apjától kapta.

- Ez fantasztikus. - mondtam lenyűgözve - Közben pedig kiakasztó is. Mégis hányszor léptetek meg ennek segítségével éjjelente?

- Csak legvégső esetekben használjuk. - mosolygott rám, és eltűrt egy tincset a szemem elől, mire én nagyot nyeltem.

- Szóval van egy ilyen szuper cuccotok, de ti mégis inkább kockáztattok, és enélkül szöktök ki.

- Imádjuk az izgalmakat. - rántotta meg lazán a vállát, majd az ujját a szája elé tette. Fejemet a fal felé fordítottam, ahol láttam Regulus-t kijönni az ajtón, majd üres kézzel távozott.

- Most nem hozott ki semmit sem. - állapítottam meg.

- Mert most bevitt valamit. - gondolkodott el Sirius - De mit? És hova?

- Volt nála valami, mikor bement?

- Aha. Egy kisebb csomag. De fogalmam sincs, hogy mi lehetett benne. És ami a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan menjek be utána. - mondta bosszúsan a fal felé nézve, ahol már hűlt helye volt az ajtónak.

- Vissza kéne menned a hálókörletedbe. - mondtam neki halkan, és még mindig nem mozdultunk egymás közelségéből.

- Aha. - bólogatott - Te? Ne kísérjelek el?

- Nem kell. Még megyek egy kört, aztán én is lefekszem. - mosolyogtam rá - Elég volt mára is a kalandokból.

- Kalandok? - nevetett.

- Először a büntetések, aztán ez a szoba, most meg a köpeny. Mi van még a tarsolyodban? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Még van pár dolog. - kacsintott rám, aztán lerántotta rólam a köpenyt, így láthatóvá váltam - Jó éjt, picinyem! - hallottam a hangját.

- Jó éjt! - tekertem meg a fejemet, aztán otthagytam a láthatatlan fiút.

10. fejezet: A Szükség Szobája

Sirius-szal való csevejem után úgy döntöttem, hogy járok még egy kört a kastélyban, habár már tényleg későre járt. Valószínűleg már senkit nem találok a folyosókon kószálni, ha meg mégis valaki az éjszaka közepét választja a csatangolásra, azt Frics majd úgyis elkapja. Az öreg gondnok sosem aludt, hiszen abban lelte örömét, ha elkaphatta a csínytevőket.

Már éppen indultam volna vissza a Hollóhát-toronyba, mikor a szomszéd folyosón sietős lépteket hallottam. Biztos voltam benne, hogy nem Frics mászkál, hiszen ahhoz képest, hogy általában elkapja a kisurranókat, nem igazán a fürge járásáról híres, meg persze a jellegzetes csoszogást sem hallottam. Ez a bizonyos illető viszont elég magabiztosan közlekedett a sötét folyosókon. Azonnal elindultam a hangok irányába, hogy elzavarjam a hálókörletébe az illetőt, de mikor megláttam, hogy ki az, megtorpantam. Regulus Black. Mit keresett még mindig idekint? Ekkor esett csak le, hogy a hetedik emeleten vagyunk, és elém ugrott Sirius arca, mikor mondtam neki, hogy az öccsét általában ezen a folyosón kaptam el az éjszakák folyamán. Miért volt neki olyan fontos ez?

- Mi a... - a lélegzetem hirtelen elakadt, ahogy az egyik fal hirtelen átalakult, és egy nagy ajtó jelent meg rajta, miután Regulus fel s alá járkált előtte. 

A Szükség Szobája

A fiú körül sem nézve azonnal belépett az ajtón, én pedig csak ledermedve vártam, hogy mi fog történni. Sokat nem kellett időznöm, hiszen az ajtó újra kinyílt, és Regulus távozott, kezében egy kisebb csomaggal. Amint eltűnt a szeme elől, elkezdtem futni az ajtó felé. Pechemre azonban, mire odaértem, már ismét csak egy egyszerű fal volt.

A hálókörlet felé vettem hát az irányt, de nem tudtam kiverni a fejemből az imént történteket. Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha látok hasonlót a kastély falai között. Mégis mi a csuda volt ez? Mit csinált Regulus, és hogyan csinálta? Beszéljek erről Sirius-nak? Vagy simán felejtsem el az egészet?

Másnap reggel a Gyengélkedőn még mindig az este történtek hatása alatt álltam. Madame Pomfrey levette a vállamról a betegek étkeztetését, és újabb feladatot adott. A kifogyóban lévő egyszerűbb gyógyfőzeteket kellett elkészítenem ezen a héten. Szerencsére a délelőtt folyamán nem volt órám, majd csak délután.

- Jó reggelt, picinyem! - hallottam meg a hangot, miközben egy pergamenre jegyzeteltem, hogy melyik gyógyfőzetből van hiány.

- Szia! - szóltam vissza a fiúnak, aki nagy mosollyal köszöntött. Éppen hogy csak megrántottam a szám szélét, amit ő egyből észre is vett.

- Baj van? - kérdezte, miközben hozzáláttam a sebeinek átkötözéséhez.

- Nem. Dehogy! - erőltettem végre egy hamis mosolyt az arcomra, de nem igazán lehettem meggyőző - Nagyon szépen gyógyulnak a sebeid. Hamarosan csökkenthetjük a gyógynövény adagot.

- Az jó. - bólogatott.

- Gyorsan átkötözlek, és mehetsz is.

- Azta... - húzta fel szemöldökét, hangja pedig kissé mogorvára változott - Ennyire le akarsz rázni?

- Mi? Nem, dehogyis. - ráztam meg egyből a fejemet.

- Figyelj! - húzta el tőlem a kezét, és szinte kikövetelte magának, hogy nézzek rá - Tudom, hogy megijesztettelek tegnap este. Nem kellett volna elmondanom azokat a dolgokat a családomról, mert csak magamat írtam le vele. Tudom, hogy visszataszítónak tartod ezt a dolgot...

- Sirius! - szóltam közbe kissé szigorúan - Ilyen még csak eszedbe se jusson! Te nem olyan vagy, mint a családod többi tagja. Neked nem kell szégyenkezned ezért.

- Akkor mi a baj? Látom, hogy bánt valami.

- Na jó! - bólintottam, vettem egy mély levegőt, és leültem mellé - Történt valami tegnap este.

- Miután találkoztunk?

- Igen. Mentem még egy kört a kastélyban, és láttam valamit.

- Mit? - nyugtalanul mocorogni kezdett.

- Az öcsédet láttam a hetedik emeleten.

- És mit láttál még?

- Hát... nem is tudom igazán. Egy ajtót...talán.

- Egy ajtót?

- Aha. Egy ajtó jelent meg az egyik falon. Regulus bement, majd pár perc elteltével kijött onnan. Meg akartam nézni, hogy hova vezet az ajtó, de mire odaértem, már hűlt helye volt.

- Köszönöm, hogy elmondtad. - bólogatott, és maga elé meredt.

- Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de mit csinált? Vagy hogyan csinálta? - kérdeztem, miközben befejeztem a sebeinek bekötését.

- Meglep, hogy Hollóhátas létedre nem is sejted. - mosolygott rám.

- Mit? - néztem rá értetlenül.

- Majd elmondom, oké? - pattant fel hirtelen - De most le kell lépnem.

- O... oké. - mondtam akadozva, de Sirius már régen messze járt.

- Gwen? - gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki a szomszéd ágy paravánja mögül. 

- Igen? - kérdeztem.

- Idejönnél, ha megkérlek? 

- Remus! - kisebb kiáltás szaladt ki a torkomon, mikor elhúztam a függönyt, és megláttam a sápadtan fekvő, újabb sebekkel borított fiút. Szinte el is feledkeztem arról, hogy ő is itt van, hiszen csakis Madame Pomfrey ápolhatta. 

- Még így, napokkal később sem festek valami jól, igaz? - mosolyt erőltetett az arcára. 

Remus

- Nem igazán. Mi történt veled? - lépkedtem közelebb, és leültem az ágya melletti székre. 

- Hosszú éjszakám volt. - folytatta tovább a viccelődést.

- Miért is gondoltam, hogy egy másik Tekergő majd elárulja nekem azt a nagy titkot arról az estéről. - jegyeztem meg kissé gúnyos hangnemben.

- Ez szakmai titok. - kacsintott rám.

- Mit szerettél volna? 

- Tudod ha valami olyanról beszélgetsz valakivel, ami úgymond titok, kicsit óvatosabbnak kéne lennetek. 

- Mi van? - néztem rá furcsán.

- Minden egyes szavatokat hallottam, amit Sirius-szal beszéltetek. 

- Ó! - esett le a tantusz - Ja, hogy az...

- Igen, az. Nem, mintha nem mondaná majd el magától a dolgokat, de nem biztos, hogy jó lenne, ha hallana ilyeneket más is.

- Pontosabban mire célzol? 

- Titkos ajtók, meg éjszakai kiruccanások? 

- Jó! - forgattam meg a szemeimet - Igazad van.

- Tudom! - nevetett fel - Mindig az van! 

- Kuss! - nevettem el magam.

- De vegyük komolyra a dolgot... - váltott hangnemet - Még csak nem is sejted, hogy mi az a szoba, ahová Regulus bement, ugye? 

- Szoba? 

- Az. Szükség Szobájának nevezik, vagy Jössz és Mész Szoba. 

- Jössz és Mész? - kérdeztem vissza, és őszintén megvallva, elég furcsának tartottam, amiket mondott.

- Az. Egy mágikus szoba, amit csak az fedez fel, akinek nagyon szüksége van rá.

- És pontosan mi van ebben a szobában? 

- Hát az, amire szükséged van.

- Ezt hogy értsem? Ha például éhes vagyok, akkor megjelenik egy étterem? 

- Ha nem is étterem, de valami kaját tuti ad. - bólogatott meggyőzően, én pedig nem akartam hinni a fülemnek - Vagy ha pisilned kell, akkor valószínűleg egy vécé lesz belőle.

- És Regulus mit csinált odabent? Mert biztos, hogy nem vécézett.

- Jó kérdés. De valószínűleg ha utána mentél volna, sem tudtad volna meg.

- Miért? 

- Mert a szobának akár meg is lehet parancsolni, hogy ne engedjen be senkit sem. Sőt, ha nem tudod, hogy az illetőnek éppen milyen formában nyílt meg, akkor meg sem tudtad volna közelíteni. 

- Ez durva. - képedtem el.

- Tényleg nem is hallottál róla? Te? Az eminens Hollóhátas diák? - szórakozott meglepettségemen. 

- Remus! - néztem rá összehúzott szemekkel - Nincs is neked semmi bajod! Te honnan tudsz erről amúgy? 

- Olvastam. - rántotta meg a vállát. 

- Olvastad...

- Meg jártam is benne. Igazából Frics elől menekültünk egyik éjjel, és ez az ajtó csak úgy megjelent. 

- Mikor volt ez? 

- Talán harmadikban. - gondolkodott el - Igazi csodának tartottuk, és nekem muszáj volt kiderítenem, hogy mi ez. Ezért elmentem a könyvtárba.

- És ott volt valami könyv, amiben írtak róla? 

- A zárolt részen. - mosolygott angyalian - És nem konkrétan erről a szobáról, hanem úgy általánosságban.

- Jesszus! Ez nekem sok. - ráztam meg a fejemet - Na mindegy. Már csak egy kérdésem van. Miért mondtad el nekem ezt? 

- Mert ha nem is olyan jól, de annyira ismerlek, hogy tudjam, úgyis ki akarnád deríteni, hogy mi folyik itt. Igazam van? 

- Talán...

- Meg mert hat év alatt te vagy az első lány, akivel Sirius barátom két percnél tovább bír beszélgetni. 

- Mi? - tértem hirtelen magamhoz eddigi ámulatomból.

- Mondom te vagy az első...

- Hallottam! - mondtam talán túl határozottan és hangosan is.

- Szerintem tetszel neki. - mosolyogta el magát, és húzogatni kezdte a szemöldökét.

- Szerintem meg nagyon beverhetted a fejedet. - intettem le, és felkeltem a székről, ahol eddig ültem.

- Örülnél neki, ha így lenne? 

- Mi vagy te? Kerítőnő? - nevettem el magam, majd megfogtam a paraván szélét, behúztam magam mögött, és magára hagytam a fiút. Ez teljesen lökött. 

9. fejezet: Kitagadva

A vasárnap délutánt tanulással töltöttem. Megfogadtam Xeno tanácsát, és a Nagytermet használtam erre a dologra. Be kellett ismernem, hogy igaza volt. A délután folyamán szinte senki nem volt ott, csupán egy-két, nálam fiatalabb diáktársam, akik szintén tanulásra használták a termet.

Este, miután kiosztottam a Gyengélkedőn a vacsorát, már csak annyi dolgom volt, hogy megtartsam a heti korrepetálást az egyik másodéves diáknak. A klubhelyiség egyik sarkában ültünk, ott találtunk egy csendesebb helyet. Ernest Fox rövid, élénkvörös haja nagyon is illett a nevéhez, ami rókát jelentett. Amúgy ügyes fiúcska volt, csak a figyelmével voltak problémák. Képtelen volt koncentrálni a tanórákon, így külön órákat kellett vennie tőlem. Nekem ezekből a korrepetálásokból semmi jövedelmem nem származott. Magam jelentkeztem erre még két évvel ezelőtt, és Flitwick professzor nagy lelkesedéssel és örömmel fogadta önkéntességemet. Én magam pedig egyfajta tanulásnak szántam a dolgot, hiszen amikor korrepetáltam egy-egy diákot, én magam átismételtem az előző évben tanultakat.

- Lássuk csak, Ernie! Mivel is van dolgunk? - lapoztam fel a bűbájtan tankönyvet - Aha! A Reparo. Mit tudsz róla mondani?

- Háááát... - gondolkodott el a kisfiú, és pennája végével az állát piszkálta - Ezzel javítunk meg dolgokat?

- Ezt most kérdezed vagy mondod? - nevettem el magam tanácstalanságán.

- Mondom? - kérdezte újra.

- Hát ha mondod, akkor jól mondod. - bólintottam - Meg tudod mondani, hogy hogyan használjuk?

- Nem igazán. - ismerte be. Elég nehéz eset volt a vörös kisfiú, de nekem szerencsére a kelleténél is több türelemmel áldott meg a sors.

- A varázsigét közvetlenül a pálcamozdulat elkezdésekor kell mondanunk. - magyaráztam neki, majd kivettem a pennáját a kezéből, és ketté törtem - Nézd csak! Reparo! - mondtam ki, és közben suhintottam a pálcámmal. A kettészakadt penna pedig egy sárga, villanó fény kíséretében újra a régi lett, sőt mi több, csapzott tolla most feszesen és peckesen ékeskedett.

- Megpróbálhatom? - nézett nagy szemekkel Ernie.

- Hát persze. - bólogattam, majd újra eltörtem a pennát.

Többszöri nekifutásra végre neki is sikerült a varázslat, aminek nagyon örültünk mind a ketten.

- Nagyon jól haladunk! - dicsértem meg - Tehát ha valami eltört, és a Reparo-t használod a megjavításához, akkor sárga fényt fogsz látni. Viszont ha valami elromlik, és nem külső sérülése van, akkor csupán három kattogást hallasz majd. Ezt nyugodtan mondd majd el órán, Flitwick professzor meg fog érte dicsérni. - kacsintottam rá.

Még egy jó darabig gyakoroltunk a kis Ernie-vel, mire hibátlanul ment neki a varázsige használata, aztán gyors búcsút véve a fiútól, esti őrjáratomra mentem, hiszen ma én voltam az ügyeletes prefektus. 

Már lassan egy órája jártam a csendes folyosókat, mikor halk léptekre és suttogásra lettem figyelmes. Szaporán, de mégis nagyon halkan elindultam a hangok irányába, míg meg nem pillantottam a zaj forrását. Miért is nem lepődtem meg, mikor Sirius Black-et pillantottam meg a holdfénnyel bevilágított folyosó közepén, amint éppen vitatkozott valakivel. Közelebb lépkedtem hozzájuk, de még mindig nem vettek észre. Csak pár méterről ismertem fel a fiatalabbik Black-et, akit a bátyja éppen a falnak szorított.

- Valami gond van, fiúk? - köszörültem meg a torkomat, mire mindketten rám néztek, de nem változtattak a testhelyzetükön. 

- Nincs! - lökte oda válaszként a fiatalabbik, aki így jobban megnézve, rettentően hasonlított a bátyjára - Amúgy sincs semmi közöd hozzá, Hollóhát! 

- Már megbocsáss, de ti ketten éppen az éjszaka közepén mászkáltok a folyosókon. - mondtam, összehúzott szemekkel. 

- Na, és? - folytatta a kötekedést a fiú, akit Sirius még mindig a falnak nyomva tartott.

- Sirius, kérlek engedd el, és menjetek mind a ketten aludni! - fordultam az idősebbik Black-hez. 

- Megmondtam már, hogy semmi közöd ehhez, kislány! - förmedt rám újra a fiatalabb, mikor Sirius egy kisebb lökés után elengedte. 

Regulus

- Először is, idősebb vagyok nálad, úgyhogy nem igazán értem a kislány megszólítást. Másodszor pedig, prefektus vagyok, ti pedig takarodó után kint mászkáltok, tehát ha nem akartok büntetőmunkára menni, induljatok vissza a szobáitokba. - mondtam most már idegesen a fiúnak. Egy-két, a falon lógó festményt sikeresen felébresztettünk a vitánkkal, melyek közül páran helyeseltek a szavaimra, de a legtöbb inkább a zajra panaszkodtak. 

A fiatal Black fogta magát, és szitkozódva magunkra hagyott az üres folyosón. 

- Megint szökésben vagy? - mosolygott rám Sirius.

- Nem igazán. - ráztam meg a fejemet - Most tényleg én vagyok az ügyeletes prefektus.

- Ó! Értem! Akkor jobb lesz, ha visszamegyek a házamhoz, ugye? 

- Hát... Másképpen meg kell, hogy büntesselek. - vontam meg a vállamat. 

- Ne haragudj Regulus miatt. - váltott hirtelen témát, és testvére után mutatott. 

- Semmi baj. - intettem - Már megszoktam, hogy így viselkedik. Tavaly párszor őt is rajtakaptam, hogy kiosont éjjelente. 

- Tényleg? - ráncolta a homlokát a fiú - És pontosan hol? 

- A hetedik emeleten talán. - gondolkodtam el - Miért fontos ez? 

- Öhm... Semmi, semmi. Csak kérdeztem. - vette egyből lazábbra a gyanakvó hangnemet, majd inkább témát váltott - A nyáron James-ékhez költöztem, és otthon hagytam Regulus-t az őrült szüleimmel. Azelőtt sem volt valami rózsás a helyzet közöttünk, de most, hogy magára hagytam, egyenesen gyűlöl. 

- Ohhh... Sajnálom. - mondtam halkan, miközben leültünk az egyik lépcső aljára. 

- Tudod, sosem éreztem magam a Black család igazi tagjának. - folytatta a mondandóját, én pedig figyelmesen hallgattam, és eszemben sem volt elzavarni, pedig nem szabadna idekint lennie - Őrültek, mindannyian őrültek. A szüleim és az összes ősöm aranyvér mániás. Azt az elvet vallják, hogy aki nem aranyvérű, az nem is igazi varázsló vagy boszorkány. Ez...ez olyan undorító.

- És ezért hagytad őket ott? - kérdeztem óvatosan. 

- Muszáj volt. Egyedül Alphard bácsikám az, aki nem ért velük egyet. Persze rajtam kívül. Őt ki is tagadták a családból. 

- Ez szörnyű. - tekertem meg a fejemet.

- Az. De mint azt nemrég megtudtam Regulus-tól, már én sem vagyok a család tagja. 

- Hogy érted? 

- A szüleim vele üzenték meg, hogy engem is kitagadtak. - rántotta meg a vállát, majd rám nézett, és elmosolyodott - Ne vágj ilyen arcot.

- De... De hát hogyan tudtak kitagadni azért, mert nem értesz velük egyet? 

- Nem is baj. Mr. és Mrs. Potter mindig is jobb szüleim voltak, mint az igaziak, és örömmel fogadtak, mikor beállítottam hozzájuk a nyár közepén. Jó náluk lenni, mert ott legalább érzem, hogy valaki szeret. Otthon ez sosem volt így. Már az sem tetszett anyáméknak, hogy a Griffendélbe kerültem. Szégyenkeztek miattam, mert nem Mardekáros lettem, ahogy mindenki más a családban. 

- Sajnálom. Nem is gondoltam volna. - tekertem meg a fejemet.

- Nem baj. Legalább szabad vagyok, és nem kell behódolnom az apámnak, meg a hülye nézeteiknek. Na, nem mintha bármikor megtettem volna. 

- Örülök, hogy így gondolod. - mosolyodtam el, és a kezére tettem a kezemet.

- Figyelj... én... - kezdte akadozva, de mire kinyökögte volna, hogy mit akar mondani, egy pálca fénye világította meg hirtelen a folyosót. 

- Nem akarom megzavarni ezt a kis találkát, de maguknak nem a saját klubhelyiségükben kellene lenniük? - hallottuk meg a magabiztos, mély női hangot. 

- McGalagony professzor! - ugrottam fel a lépcsőről - Mi csak... én csak...

- Felesleges a magyarázkodás, Miss Fray. - intett le a tanárnő - Attól tartok, hogy mind a kettőjüket büntetőmunkára kell küldenem. 

McGalagony professzor

- De én vagyok az ügyeletes prefektus ma este. - vágtam gyorsan közbe. 

- Akkor nem értem, hogy Mr. Black-et miért nem küldte a klubhelyiségébe. 

- Éppen azon volt, tanárnő! - szólt közbe Sirius - Többször is figyelmeztetett, de én nem foglalkoztam vele. Az előbb éppen a fejmosás résznél tartottunk, mikor maga megjelent. 

- Valóban? - tolta feljebb a szemüvegét McGalagony professzor, Sirius pedig fapofával bólogatott. El sem hiszem, hogy ezt bevállalta, csakhogy mentse a bőrömet. - Ebben az esetben csak maga megy büntetőmunkára. Most pedig irány a hálókörlete, Mr. Black. Miss Fray! - fordult hozzám.

- Igen? 

- Maga pedig folytassa a munkáját. - mondta a professzor, majd magunkra hagyott. 

- Köszönöm! - mosolyogtam hálásan a fiúra - Megmentettél! Ha büntetést kaptam volna, végem lenne.

- Még sosem büntettek meg, igaz? - nevette el magát.

- Nem. - mosolyogtam zavartan - De nem is a büntetéstől félek. Ha Dumbledore megtudja, hogy bajba keveredtem, nekem lőttek, azt fogja gondolni, hogy nem megy egybe a munka, a tanulás, a prefektusi teendők meg a korrepetálások...

- Korrepetálások? - kérdezett közbe. 

- Aha. Kisebbeknek segítek tanulni. 

- Csak úgy? Szívességből? - nézett rám furcsán. 

- Igen! - nevettem el magam - Miért olyan fura ez? 

- Nem... Nem fura. Ez nagyon rendes tőled. Lehet majd én is igénybe veszem a szolgáltatásaidat. - lökött gyengéden oldalba. 

- Mondom, kisebbeket korrepetálok... - néztem rá játékosan - Nem nálam öregebbeket. 

- Egyidősek vagyunk. - javított ki.

- Nagyjából. - löktem most én vissza - Most viszont menj, oké? Mert a végén még tényleg én is bajba kerülök. 

- Jó éjt, picinyem! - kacsintott rám, miközben lassan hátrálni kezdett tőlem. 

- Neked is! - tekertem meg a fejemet, és elváltak útjaink. Legalábbis erre a napra.

8. fejezet: Egy feltétellel

Másnap, vasárnap reggel már rettentő korán felkeltem, hogy meg tudjak reggelizni még a Gyengélkedős elfoglaltságaim előtt. A klubhelyiségben már volt pár diák, inkább csak az ötödévesek, akik az RBF-ekre készültek. Emlékszek, hogy tavaly én is már első tanítási napon nekiálltam készülni rá, de meg is érte, hiszen mindenből Kiválót kaptam. Erre persze szükségem volt a további tanulmányaimhoz, amik kellenek a gyógyító szakmához.

- Szia, Xeno! - köszöntöttem a szőke fiút, aki a szokásos helyén üldögélt, és bele volt merülve a jegyzeteibe - Hogy megy a tanulás?

- Egész jól. Szerintem nem lesz gondom a vizsgákkal.

- Hát, ha már első héten így gondolod, akkor biztos, hogy minden oké lesz. Még rengeteg időd van addig.

- Tudom, de nem árt a tanulás. Hiszen te is így voltál ezzel tavaly.

- Ez igaz. - bólintottam végül, igazat adva a fiúnak.

- A Gyengélkedőre mész?

- Majd igen, de először reggelizni indultam. Nem tartasz velem? - ajánlottam fel neki.

- Hát jó. Legyen. - rántotta meg a vállát, majd egy pálcaintéssel összezsugorította a könyveit és a jegyzeteit, amiket a zsebébe rakott.

- Megvárom ám, amíg felviszed a szobádba. Nem kell magaddal cipelni őket. - nevettem el magam rajta.

- Még csak az kéne! - fújtatott egyet - A többiek így is ki akartak nyírni, mikor szólt az ébresztőórám. Nem akarom őket újból felébreszteni.

- Te mugli ébresztőórával kelted magad minden nap, csakhogy többet tudj tanulni?

- Naná! Imádok a klubhelyiségben lézengeni, főleg így hétvégén, hajnalok hajnalán. Senki nem zavar.

- Akkor én megzavartalak ezek szerint. - néztem rá kíváncsian, mikor már leértünk a Hollóhát-toronyból.

- Dehogy. - intett le - Amúgy is át kell költöznöm lassan a Nagyterembe, mert a többiek fel fognak ébredni, és a rossz időnek köszönhetően megint tele lesz a klubhelyiség. Ezért is érte meg magammal hoznom a könyveimet.

- Így már minden világos. - bólintottam - Duplán is jól jártál. Egyrészt a szobatársaid nem ölnek meg, másrészt pedig a Nagyteremben maradhatsz reggeli után tanulni.

- Kettőt egy csapásra.

- És nem lesz itt zajos a tanulás? Úgy értem én már a hatodik évemet kezdtem meg itt a Roxfortban, de még sosem jutott eszembe, hogy a Nagyteremben tanuljak. - gondolkodtam el hangosan.

- Nem rossz, főleg hétvégén. - mesélte lazán Xeno - Ilyenkor a legtöbben majdnem délig alszanak, és aki korán fel is kel, az sem zajong nagyon egy szombati buli után.

- Szombati buli? - ütköztem meg a mondatán - Milyen buli?

- Hát... Öhm... - láttam rajta, hogy zavarban van - Általában a Griffendélesek rendezik. Nem nagy szám, nincs is minden szombaton, és nincs ott olyan sok ember. Inkább csak a sajátjaik, és a Hugrabugból páran. Tőlünk tényleg csak egy-két ember szokott menni. Mardekárosok meg kizárva.

- Mióta vannak ezek a bulik?

- Hát... Mióta ide járok. - húzta el a száját - De hozzáteszem, hogy eddig csak egyszer voltam. Még nagyon régen, talán harmadikban. És nem ittam alkoholt.

- Alkoholt is isznak? - háborodtam fel egyre jobban.

- Szerinted mitől megy nehezen a felkelés? - nevetett.

- Hát ez remek. - morogtam magam elé - És én erről nem is tudtam. Még csak nem is sejtettem. - valahol belül egy kis sértettséget kezdtem érezni.

- Talán nem szeretik a prefektusokat. - mondta óvatosan Xeno, és angyalian mosolygott hozzá.

- Csak egy éve vagyok az. - nevettem el magam kínosan.

- Akkor csak nem gondolták, hogy érdekelne téged is a dolog. - rántotta meg a vállát, és maga elé engedett a Nagyteremben.

Rajtunk kívül csupán a Hugrabug asztalánál ültek hárman, és egy-egy csésze sütőtöklével szemeztek. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán lehettek éhesek. Csak nem a hosszúra nyúlt éjszaka miatt?

Xeno-val leültünk a Hollóhát asztalához, és arra vártunk, hogy megjelenjen előttünk a reggelink. Én csak egy tál bogyós zabpelyhet ettem, míg Xeno végigette a teljes menüsort.

- Hogy lehet ennyit enni kora reggel? - néztem rá undorral, ahogy a buggyantott tojásba beleharapott.

- A reggeli a nap legfontosabb étkezése. - mutatott rám teli szájjal.

Xenophilius

- De ennyire? - nevettem el magam, mikor kivágódott a Nagyterem ajtaja, és Sirius sétált be rajta, két Tekergő társával. Mind a hárman elég nyúzottnak tűntek, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom. Valószínűleg ők is a tegnapi buli miatt voltak fáradtak. Ettől még rosszabbul éreztem magam. A maradék zabkásámat egyetlen szó nélkül ettem meg, miközben próbáltam magam türtőztetni, és nem a Griffendél asztala felé lesegetni. Mire Xeno is és én is végeztünk, már kezdtek egyre többen megjelenni a Nagyteremben. A szőke fiú ez alatt az idő alatt beterítette immár eredeti méretű könyveivel az asztalt, és nekiállt a tanulásnak.

- Nekem most mennem kell. Hamarosan nyolc óra lesz, arra a Gyengélkedőre kell érnem. - szólaltam meg hosszas csend után.

- Oké. - bólintott Xeno, fel sem nézve a jegyzeteiből - Engem itt megtalálsz nagyjából délig.

- Jól tanulást.

A Gyengélkedőre érve azonnal nekiláttam a reggeliztetésnek, majd egy kis rendet rakva magam után előkészültem a további feladatomhoz. Ez a feladat pedig nem más volt, mint Sirius Black sebeinek újrakötözése. Alig telt el pár perc, és a barna hajú fiú ugyanolyan hévvel rontott be a Gyengélkedőre, mint nemrég a Nagyterembe.

- Jó reggelt, picinyem! - kiáltotta el magát.

- Shhhh. - pirítottam rá egyből - Van, aki még alszik.

- Ezer bocsánat. - halkította le magát, majd mellém sétált - Siettem utánad, még kiabáltam is, de nem hallottad.

- Talán mert nem a nevemen szólítottál.

- Az lehet. De te nem láttál a Nagyteremben? Még integettem is, hogy várj meg. - kezeivel eljátszotta az integetést. Tényleg így volt? Ennyire nem figyeltem oda, vagy ennyire el akartam terelni a gondolataimat róla?

- Azt sem láttam, hogy ott voltál. - hazudtam. Hát persze, hogy láttam.

- Na, mindegy. - vont vállat - Hogy kezdjük?

- Te sehogy. - intettem le - Csak ülj le oda, és maradj nyugton.

- Értettem! - szalutált egyet a jó kezével, majd csendesen nézte, ahogy megszabadítottam kezét a tegnap rátett kötésektől.

- Elég csúnyák a sebek. - húztam el a számat - Nem fáj nagyon?

- Nem vészes. Volt már rosszabb is. - vonta meg a vállát.

- Miért keveredtek ti Tekergők mindig bajba? - tekertem meg a fejemet.

- Ez hosszú történet. - hajtotta le a fejét - Ne bolygassuk.

- Oké. - fogtam magam vissza a kérdezősködéssel - Nem akartam tolakodó lenni.

- Semmi baj, nem voltál az. - mosolygott rám gyengén.

Ezután pár szisszenést hallatva végignézte, ahogy újra fertőtlenítem a sebeit, és a már előre beáztatott farkasalma levelekkel borítom be őket.

- Most bekötözöm, aztán kész is vagyunk. Holnap pedig ugyan itt, ugyan ekkor. Ha jó az neked. - néztem most először a szemébe.

- Öhm... Oké. Persze. - bólintott.

- És ha lehet, akkor csak csínján az alkohollal. - bukott ki belőlem a mondat. Nem akartam, csak úgy jött.

- Az alkohollal? - nézett rám összehúzott szemekkel.

- Meg a hétvégi bulikkal.

- Ó! - kiáltott fel - Aha. Értem már! - kacsintott rám, és halkabbra vette - Te is ott voltál tegnap este? Nem is láttalak.

- Nem voltam ott. - ráztam meg a fejemet szinte sértődötten.

- Azért. Mert csak emlékeznék rád. A doktornénimre. - mosolygott huncutul.

- Csak valahogy tippeltem. Úgy értem, hulla fáradt vagy, mindjárt leragadnak a szemeid. - soroltam.

- Tehát te is tudod, hogy milyen ez... - vont vállat, és úgy nézett, mintha nem tehetne arról, hogy alig áll a két lábán a fáradtságtól.

- Nem. Nem tudom. Én még sosem voltam egy bulin sem. - mondtam, és elfordulva tőle, elkezdtem pakolászni valamit, csak hogy ne kelljen őt néznem.

- Tényleg? - lepődött meg - Akkor honnan tudsz róla? Vagy meghívtunk, de nem jöttél el?

- Meghívtatok? - nevettem el magam, és minden világos lett - Szóval ti vagytok a házigazdák is? Tudhattam volna. - tekertem meg a fejemet mosolyogva, és úgy tettem, mintha cseppet sem izgatna a dolog. Pedig belül üvöltöttem. Magam sem tudom, hogy miért, de így volt.

Gwen

- Tekergő buli! - mondta ártatlanul.

- És még Remus is benne van? Prefektus létére?

- Ő nem igazán rajong az ötletért. Remus inkább a felvigyázó, ő tartja a rendet. Inni sem szokott, és megjegyzem, hogy tegnap én sem ittam.

- Na persze. - nevettem el újra magam.

- Na jó, talán csak egy pohárkával. - vallotta be.

- Mindegy. Engem nem zavar. Csak ezek a gyógynövények elég erősek. Nem kellene alkoholt innod.

- Úgy lesz. - mondta teljes komolysággal - De csak egy feltétellel.

- Nem mintha ezzel nekem tennél jót. A te érdeked, hogy minél előbb meggyógyulj. Hamarosan jön az első kviddics meccs, és gondolom akarsz játszani. Persze, ellenünk semmi esélyetek. - mondtam kissé flegmán, de persze viccesen gondoltam. Sosem győznénk le a Griffendélt, hiszen James mindig elkapja a cikeszt.

- Az a feltételem, hogy el kell jönnöd a legközelebbi bulira. - mondta, szinte meg sem hallva előző beszólásomat.

- Tudod, Sirius, én prefektus vagyok. Az ilyeneket inkább jelentenem kéne.

- Ennyire nem lehetsz szívtelen. - nézett rám kiskutya szemekkel - Meglátod, tök jó lesz. És legalább elhiszed majd, hogy nem vagyok valami alkoholista.

- Nem az én világom ez. - húztam a számat az ötlettől. Különben is, miért akarja, hogy én is részt vegyek a bulin? Nem vagyok valami nagy lazulós csaj.

- Csak próbáld meg. Tetszeni fog. Ha meg nem, akkor bármikor leléphetsz.

- Még meglátom. - bólintottam rá, és reménykedtem benne, hogy elfelejti a meghívást.

- Szuper! - ugrott fel az ágyról, ahol egész eddig ült, majd közelebb lépett hozzám, és suttogóra vette - Arról pedig ne is álmodj, hogy a Hollóhát megveri a nagyszerű Griffendélt kviddicsben, picinyem. - mondta nevetve, majd magamra hagyott. Szóval mégiscsak sikerült felfognia, amit nemrég mondtam a kviddiccsel kapcsolatban. Reméltem, hogy legalább azért sikerül minél előbb meggyógyulnia.

Meg persze azt is reméltem, hogy elfelejti ezt a buli témát, és többet fel sem hozza. 

De persze ez nem így lett!

7. fejezet: Köpkő

A szeszélyes őszi időjárásnak köszönhetően délután megérkezett az eső, így a napunk nagy részét a klubhelyiségben töltöttük volna, ha nem a legpiszkosabb hobbinkat űztük volna drága barátnőmmel. A legtöbb diáktársunk csak kinevetett minket, de a hollóhátasok már megszokták, hogy a kedvenc unaloműző játékunk nem a varázslósakk volt, hanem a köpkövezés. Habár nem rajongtak érte, ha a klubhelyiségben álltunk neki. Magunk sem tudjuk, hogy miért, de lenyűgözött minket a játék, és sokkal érdekesebbnek tartottuk a többinél. Először csak Nicole és én játszottuk, majd Xeno-t és még két diáktársunkat is sikerült játékba csábítanunk. A köpkő egyfajta golyójáték volt, melyben pontszerzéskor a vesztes egy jó adag, undorító szagú trutyit kapott az arcába.
A klubhelyiségben találkoztam Nicole-lal, Xeno-val, illetve az ötödéves Joanne Murphy-vel és a végzős Timothy Collins-szal, akikkel közösen indultunk el a bűbájtan terem felé. Flitwick professzor, mint a Hollóhát házvezetője, engedélyt adott rá, hogy használjuk a tantermét a kis játékunkra, de cserébe újra kellett alakítanunk a Roxfori Köpkő Klub-ot. Évek óta senki nem játszotta ezt a játékot a kastély falai között, pedig annak idején még volt egy klub is, amit egy Eileen Prince nevű lány vezetett.
- Tök renden Flitwick-től, hogy enged minket itt játszani. - mondta Timothy, és leült az egyik asztalhoz, miután kicsit átrendeztük a termet.
- Ja, de csak azért, mert előadtam neki szinte sírva, hogy mennyire szemetek a többiek, hogy nem engednek minket játszani a klubhelyiségben. - mosolygott ravaszul Nicole, miközben előszedte a köpkő szettjét.
- Csak szerintem illenél inkább a Griffendélbe, mint a Hollóhátba? - nézett rá szúrósan, de mégis kedvesen mosolyogva Jo.
- Na, ugye! - kiáltottam fel - Én is mindig ezt mondom. Biztos vagyok enne, hogy a Teszlek Süveg direkt csinálta. Elvégre ha minden igaz, akkor Griffendél Godrick-é volt. A Süveg szerint még egykori gazdája sem akart volna téged a saját házába.
- Micsoda poénosak vagytok! - húzta össze a szemeit Nicole.
- Most miért? - kontrázott rá Xeno is - Lehet, hogy nagyobb bajokba keverednél, mint a Tekergők.
Ahogy Xeno befejezte a mondatát, és kimondta az a bizonyos szót, kiesett a kezemből a kopkő készletem, és a kis kövek szanaszét gurultak a padlón.
- Mi történt? - kérdezte Timothy, majd egyedül ő jött oda segíteni, összeszedni a köveket. Xeno-t és Jo-t túlságosan is lefoglalta a dolog, hogy tovább szekírozzák Nicole-t.
- Kösz! - mosolyogtam rá zavartan a barna, tépett hajú fiúra. Már régóta ismertük egymást, ezért nem is értettem, hogy miért pirultam el tőle. Talán van köze ennek az imént említett Tekergőkhöz?
Összeszedtük a szétgurult köveket, de átszámolás után észrevettem, hogy egy hiányzik. Gyorsan elmormoltam magamban egy Invito-t, és már a kezemben is tartottam az elkószált darabot.
- Minden oké? - Timothy nem mozdult mellőlem.
- Persze. - mosolyogtam rá meggyőzően - Csak kicsit fáradt vagyok a munka miatt. Tudod, a Gyengélkedős dolog...
- Ja, igen. - esett le a fiúnak.
- De majd hozzászokok. Elvégre ez csak az első hét.

Gwen

- Gyertek már! - ordította el magát Nicole - Álljunk neki, mielőtt kinyírom ezt a kettőt!
Szinte az egész délutánt a bűbájtan teremben töltöttük, hiszen a játék közben csak úgy repült az idő.
Közeledtünk a vacsoraidőhöz, így összeszedtük a köpköveinket, és ahogy Flitwick-nek megígértünk, rendet raktunk magunk után.
- Megyünk vacsizni? - kérdezte Jo, mikor kiléptünk a teremből.
- Jó ötlet! - csapta össze tenyereit Timothy - Farkas éhes vagyok.
- Nekem el kell mennem a Gyengélkedőre először. - szóltam közbe.
- Ne már! - mondta Nicole lemondóan - Nem ér rá utána?
- Nicole! - néztem rá szemrehányóan - Tudod, hogy ez nem játék.
- Jóóóó! - intett felém - Menj, te kis stréber.
- Sietek, oké? Tegyetek félre nekem egy adag tökös pitét. - kiáltottam utánuk, majd az ellenkező irányba indultam el.

A Gyengélkedőre érve csak intettem egyet Madame Pomfrey-nak, hogy megérkeztem, majd gyorsan hozzákezdtem a vacsoraosztáshoz. Szokás szerint hétvégére megfogyatkoztak a betegek, hiszen ilyenkor a legbetegebbek is hirtelen jobban kezdik érezni magukat. Vajon miért? Csak nem a hétvége miatt?
- Gwen? - hallottam meg a hangot az egyik függöny mögül. Arra kaptam a fejemet, és megpillantottam a vörös hajkoronát.
- Lily! - lepődtem meg - Hát te?
- Remus-t látogattam meg. - mutatott a függöny felé, és egyből leesett, hogy a griffendéles Tekergő a Gyengélkedőn fekszik - Elhoztam neki a leckét.
- Ez rendes tőled. - mosolyogtam rá.
- Hogy telt a napod?
- Egész jól. - rántottam meg a vállamat, és kezdett gyanús lenni ez a kedvesség. Persze tényleg nagyon jóban vagyunk, de csak órákon szoktunk beszélgetni, vagy a folyosókon, ha összefutunk.
- Van valami a hajadba. - nézett rám, felhúzva az orrát - Valami nyúlós trutyi.
- Ó! Ne már! - nyúltam a fülem mellé, ahova mutatott, és egyből beleragadt a kezem az említett  undormányba.
- Mi az?
- Köpköveztünk a többiekkel, és habár én nyertem többször, néha én is kaptam egy kis trutyit. - meséltem Lily-nek a délutánomat - Azt hittem, hogy megtisztítottam magam. De ezek szerint nem, és le sem akar jönni. - húztam el a kezemet a hajamtól - El kell mennem lemosni.
- Segítsek? - kérdezte Lily, és már nyúlt a pálcája után.
- Nem kell, köszi. Már úgyis befejeztem a munkát.
- Amúgy én is szeretem a köpkövezést, de sajnos nálunk nincs olyan, akit érdekelne. - húzta el a száját.
- Ha szeretnéd, akkor csatlakozhatsz hozzánk legközelebb. - ajánlottam fel neki hatalmas mosoly kíséretében. Mindig örültem annak, ha találtam valakit, aki szereti az a játékot.
- Az nagyon jó lenne. - lelkesedett.
- A bűbájtan teremben szoktunk összejönni. Flitwick professzor engedélyezte, de csak ha megalapítottuk a hivatalos klubot is. - forgattam meg a szemeimet.
- Szuper. Legközelebb szóljatok! - bólogatott a vörös lány.
- Úgy lesz. - mosolyogtam rá, majd búcsút intve a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. El sem hiszem, hogy a többiek nem szóltak, hogy tiszta trutyi a hajam. Nicole-ból kinéztem, hogy direkt nem figyelmeztetett, de a többiek...
A mosdóban csak bőséges vízzel sikerült megszabadulnom a bűzös trutymótól. Mikor kiléptem a folyosóra, hirtelen meg is torpantam, ugyanis nem várt látvány tárult elém. Nem messze tőlem három fiú, varázspálcájukkal egy negyediket céloztak meg, aki fejjel lefelé lógott.
- Hé! - kiáltottam rájuk, de ők mintha meg sem hallották volna - Tegyétek le! - közelebb érve újra figyelmeztettem őket.
- Ne üsd bele az orrodat ebbe, kislány! - mondta a szemüveges fiú, rám sem nézve.
- Tegyétek le, vagy büntetőmunka lesz belőle. - mondtam nekik újra, mire a nekem háttal álló fiú, Sirius Black, hirtelen felém fordult, és rám nézett.
- Picinyem! - mosolyodott el - Nem kell egyből fenyegetőzni.
- Eresszétek el! Gyerünk!
- Potter! - hangzott a kiáltás a folyosó végéről, ahol megjelent Lily. A vörös lány arca szinte ugyan olyan színben úszott, akár a hajkoronája.
- Evans! - kiáltott vissza James Potter az érkező lánynak, de a pálcáját még mindig nem mozdította - De jó látni téged!
- Fogd be, Potter, és tegyétek le Perselus-t. - mondta újra a lány, és csak ekkor vettem észre, hogy a fiú, aki fejjel lefelé lóg, nem más volt, mint Perselus Piton.
- Pipogyusz nem bírt magával. - szólalt meg Sirius is, én pedig egyből rá néztem. Észrevettem, hogy nem is Lily-nek beszélt, hanem engem bámult, és hozzám intézte szavait. Lily és én egymás mellett álltunk, mindketten karba tett kézzel. Szerintem elég szigorúnak tűntünk, de a fiúk ezek szerint nem ijedtek meg.
- Engedjétek el, oké? - szólaltam meg ezúttal kissé kedvesebb hangnemben.
- Óhajod számomra parancs, picinyem! - mondta Sirius, és eltette a pálcáját. Peter Pettigrew, a harmadik fiú, egyben a Tekergők tagja kissé zavartnak tűnt, de követte Sirius-t.
- Ne már, srácok. - jajdult fel James - Megijedtek pár mérges nénitől? Mik vagytok, gyerekek?
- Inkább te vagy olyan, mint egy gyerek. - csúszott ki a számon, amire mindhárom Tekergő meglepetten nézett rám, Lily pedig kacagni kezdett.
- Oké, Potter! Most már add fel! - mondta még mindig nevetve a vörös lány - Vagy büntetés lesz.
- De csak akkor, ha te büntetsz meg. - kacsintott rá James a lányra, majd nagy nehezen leeresztette a pálcáját.

James

- Jól vagy, Perselus? - fordult Lily a földre eső fekete hajú fiú felé, aki valamit dünnyögött, majd pillanatok alatt eliramodott.
- Pipogyusz megérdemelte, amit kapott. - állt ki az igaza mellett James.
Lily csak megtekerte a fejét, majd magunkra hagyott. Nem sokkal később James tovább szidva Perselus Piton-t, elvonult, nyomában Peter-rel. Már csak én és Sirius voltunk a folyosón.
- Mitől vizes a hajad? - szólalt meg hirtelen a mellettem álló fiú egy pár pillanatnyi kínos csend után.
- Öhm... Mi? - néztem rá zavartan.
- A hajad. - mutatott a fejemre, majd a kezébe vett egy tincsen a még mindig vizes hajamból.
- Ja, igen! - akadozott a szavam - A barátaimmal köpköveztünk, és volt egy-két rossz köröm.
- Miért nem használtál mágiát a tisztálkodásra? - nézett rám furcsán.
- Mert ha a legapróbb dolgokra is mágiát használnék, az túl unalmas lenne. - feleltem vissza kissé szemtelenül - Nem gondolod?
- De. De, lehet. És te nem vagy unalmas. - mosolyodott el, majd visszaejtette a hajamat a vállamra, amit eddig az ujjai között tartott.
- Öhm... Most mennem kell. - mutattam a folyosó vége felé.
- Arra mész? Akkor veled megyek egy darabig.
- A Nagyterembe megyek, vacsorázni.
- Szuper, mert én is. - kacsintott rám - Aztán meglátogatom Remus-t.
- Arra már lejár a látogatási idő. - figyelmeztettem, miközben elindultunk a célunkhoz.
- Megoldom! - mondta alig hallhatóan, mire szúrósan néztem rá.
- Látom, nagyon szeretnéd azt a büntetést. - tekerte meg a fejemet.
- Már furcsa is lenne, ha hetente legalább kétszer nem kapnék büntetőmunkát. - nevetett, és én is vele nevettem - Amúgy kösz, hogy nem büntettél meg minket az előbb.
- Nem sokon múlt, és ahogy láttam, Lily-nél sem.
- Jajjj, ezek ketten James-szel odavannak egymásért, csak nem merik bevallani még maguknak sem. De a hülye is látja. - intett egyet lazán a kezével. Természetesen a be nem kötözött kezével.
- Tényleg? - lepődtem meg, hiszen erre nem is számítottam. Mondjuk, jobban belegondolva lehet benne valami.
- Persze. De erről egy szót se nekik. Mondjuk, úgyis mind a ketten tagadnák.
- Hát... Majd biztos, hogy előbb-utóbb alakul valahogyan. Elvégre, ha tetszenek egymásnak, akkor valamelyikük csak lépni fog.
- Túl beszari az én drága barátom. Evans meg túl makacs, és büszke ahhoz, hogy bevalljon bármit is. Elvégre, gondolj bele. A Roxfort éltanulója és a legnagyobb bajkeverője együtt? Furcsa lenne.
- Miért? - bukott ki a kérdésem - Elvégre pont jól kiegészítenék egymást.
- Nem tudom. Talán. De hát ez csak rajtuk múlik. - rántotta meg a vállát - Itt is vagyunk!

Sirius

- Akkor jó étvágyat! Jó éjt! És ne bukj le, oké? - mosolyogtam rá, és céloztam az esti kis kirándulására, amit Remus-hoz tervez.
- Meglesz! - kacsintott rám, majd magára hagytam, és csatlakoztak köpköves klubtársaimhoz a Hollóhát asztalánál.
- A mai napon már másodszor érkezel Sirius Black-kel a Nagyterembe. - húzta fel a szemöldökét Nicole, mikor leültem mellé.
- Fogd be! - néztem rá szúrósan - Az ajtó előtt találkoztam vele, és megbeszéltük, hogy mikor kötözöm újra a sebét holnap reggel.
- Ahaaaa! - nevetett barátnőm, majd hagyta is a témát.
Elkezdtem enni a vacsorámat, és szememmel már megint Sirius-t kerestem a Griffendél asztalánál. Mikor megláttam, meglepődve vettem észre, hogy éppen engem nézett. 

6. fejezet: A megmentő

A napjaim ugyan úgy teltek, mint az elsők. Tanulás, munka, tanulás, munka, és így tovább. Az órákon megpróbáltam teljes erőmmel koncentrálni, de nem mindig jött össze. Viszont megnyugtatott annak a ténye, hogy McGalagonynak tetszett a dolgozatom, sőt, elismerésképpen tíz ponttal jutalmazta a Hollóhátat.  Elmondása szerint ugyanis nem sűrűn lát ilyen kidolgozott, és érdekességekkel teli irományt. Meg kell köszönnöm Sirius-nak. Persze ahhoz találkoznom is kellene vele, ami a napokban egyszer sem fordult elő. Még csak messzi távolból sem láttam. Sirius után pedig a tegnapi nap már a barátai, James Potter, Remus Lupin és Peter Pettigrew is leléptek a térképről. Lily szerint többször fordult már elő ilyen az évek során, eddig csupán nem keltette fel az én figyelmemet a dolog.

Szombat reggel sikerült megint korán felkelnem, pedig nem sok esélyt adtam volna magamnak.

Kikászálódtam az ágyból, majd miután elvégeztem a dolgaimat a fürdőszobában, magamra kaptam egy farmert, és egy kék pulóvert. Szombat volt, nem kellett talárt viselnem, de a házam színeihez azért hű maradtam. Hajamat laza lófarokba fogtam, arcomat csak két kézzel megpaskoltam, hogy adjak neki egy kis színt. A tükörbe nézve ugyanis tudatosult bennem, hogy úgy nézek ki, mintha most húztak volna ki a roxforti tóból.

A szobatársaimra pillantottam, de ők még édesen aludtak. Nem akartam felébreszteni őket, ezért lementem a klubhelyiségbe.

- Szép jó reggelt, napfény! - hallottam meg a vidám, mély hangot az egyik kanapé felől. 

- Neked is! - dörzsöltem meg a szememet, és a korai napsütéstől hunyorogva néztem a szélesen mosolygó fiú felé - Mit csinálsz itt? 

- Házit írok. - rántotta meg a vállát könnyedén, és az asztalon elterülő pergamenekre és könyvekre mutatott. 

- Te aztán igazi stréber vagy, Xenophilius Lovegood! - nevettem rá, mire ő csak csúnyán nézett vissza. Xenophilius Lovegood ötödéves, talán az egyik legelszántabb és legszorgalmasabb hollóhátas. A maga módján kedves fiú, de aki nem ismerte közelebbről, és nem szokott hozzá a különc viselkedéséhez, az kissé bolondnak tartotta.

- Ki beszél? 

- Miért nem töltöd a szombatot inkább pihenéssel?

- A pihenéssel nem megyünk semmire sem, csakis a tanulással. Ezt pont neked kell magyaráznom? 

- Nekem aztán nem! - tettem fel a kezeimet - De még én is tudom, hogy pihenni is kell néha.

- Mondod te, aki még extra feladatot is bevállalt ebben az évben. 

- Hogy is mondtad? Csakis a tanulással megyünk valamire. - kacsintottam rá, majd sarkon fordultam.

- Hova mész? - kiáltott utánam.

- Tanulni, Xeno. Tanulni! - kacagtam vissza, miközben kimásztam a klubhelyiség bejáratán. Utam természetesen egyből a Gyengélkedő felé vezetett. Alig, hogy beléptem a nagy faajtón, tudatosult bennem, hogy az éjszaka folyamán történt pár dolog. Madame Pomfrey úgy sürgött-forgott, ahogy eddig csak ritkán láttam. 

- De jó, hogy itt van, kedvesem! - intett felém, mikor észrevette, hogy tátott szájjal bámulok felé. Én csak zavartan megráztam a fejem, és azonnal mellette teremtem. 

- Miben segíthetek? - kérdeztem izgatottan, és vártam, hogy végre valami értelmes feladattal bízzon meg.

- Két sérülés történt nemrégiben. - mutatott a két paraván felé - A bal a magáé.

- Tényleg? - néztem rá csillogó szemekkel, de közben remegtek a lábaim.

- Igen. Pár vágásról van szó. Magára bízhatom, Miss Fray? 

- Persze. Természetesen! - bólintottam határozottan - Megoldom!

Magamhoz vettem pár kötszert, ás a bal oldali paraván felé vettem az irányt. Mikor elhúztam a függönyt, hirtelen megfagyott bennem a vér, és meglepettségemben még a kötszerek is kiestek a kezemből. 

- Szia, picinyem! - mosolygott rám az ágyon fekvő fiú fájdalmas arccal.

- Sz...Szia! - köszöntem vissza, és gyorsan összeszedtem a földről az elejtett dolgokat.

- Mindig csak itt futunk össze. - nevette el magát, miközben én az ágyhoz siettem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a sérüléseit. 

- Mivel az eddigi évedet itt töltötted. Pedig alig pár napja kezdődött a tanítás. - válaszoltam, rá sem nézve - Mi történt veled? - próbáltam faggatni, miközben óvatosan kiszedtem a szakadt pólóját a felkarján ejtett vágásokból. 

- Rossz vége lett a bulinak! - viccelődött.

- Azt látom. - néztem a szemébe, de mikor észrevettem, hogy az arcomat fürkészi, újra a sebekre koncentráltam - Tudod, ha megmondanád, hogy mi vágott meg, talán könnyebb lenne kezelni.

- Sajnos nem emlékszek. - húzta el a száját, és tudtam, hogy csak mellébeszél. Ami ilyen vágásokat ejt a bőrön, azt az ember nem felejtené el egykönnyen. 

- Ha nem, hát nem. - rántottam meg a vállamat - Először kimosom a sebeidet, aztán fertőtlenítem. Ez sajnos egy kicsit fájni fog, de óvatos leszek. - magyaráztam neki, miközben egy pálcaintéssel meglangyosítottam a vizet, amit az imént varázsoltam az asztalra - Na, nézzük! - mondtam, felkészítve Sirius-t és talán magamat is. Óvatosan belecsöpögtettem a langyos vizet a vágásba. - Nem fáj? 

- Nem. - rázta meg a fejét.

- Majd fog. - mondtam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

Gwen

- Ezt te élvezed? - nevette el magát.

- Én? - néztem rá még mindig nevetve - Dehogy!

- Hazudós! - vágott vissza, majd fáradtan hátrahajtotta a fején a párnára, és csendesen tűrte, hogy kitisztítsam a sebeket.

- Ez kicsit csípni fog. - mondtam halkan, mielőtt alkoholt csepegtettem az immáron tiszta vágásokba. Sirius egy hangot sem adott ki, összeszorított szájjal és szemekkel tűrte a fájdalmat. - Kész is. Most rárakom a farkasalma levelet, és bekötözöm. Aztán kész is vagyunk. 

A művelet végéig egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, csak mikor az összes vágásra kötés került.

- Ennyi? - nézett rám elég elgyötört arccal a fiú. 

- Igen. - bólintottam, miközben rendet raktam magam után - De minden reggel újra kell kötözni.

- Bent kell maradnom? - kérdezte reménykedve, habár nem igazán tudtam kivenni a szavaiból, hogy annak örülne jobban, ha maradhatna vagy ha mehetne.

- Nem tudom. Madame Pomfrey majd eldönti, hogy szükséges-e.

- Szerinted? 

- Tessék? - néztem rá kérdőn. 

- Te mit mondasz? Maradnom kell vagy sem? 

- Majd Madame Pomfrey...

- De engem a te véleményed érdekel.

- Miért? - kérdeztem furcsállva.

- Te vagy a megmentőm, nem pedig Pomfrey. - mosolygott rám, majd végszóra feltépve a függönyt, megjelent a javasasszony.

- Mr. Black! - nézett szigorúan az ágyon fekvő fiúra, akinek szeme meg sem rebbent attól, hogy Madame Pomfrey hallotta az utolsó szavait. Nekem viszont annál vörösebb lett az arcom. - Jó látni, hogy újra a régi. A reggeli szenvedését látva nem sok jóra számítottam.

- Ez nem is igaz. - jött zavarba Sirius, és lopva rám nézett. Madame Pomfrey jól visszavágott neki. 

- Nézzük, milyen munkát végzett, Miss Fray. - mondta a nő, majd hosszas ellenőrzés után rám pillantott - Nagyon jó! Szép munka, kedvesem! 

- Köszönöm! - mosolyodtam el zavaromban. 

- Mr. Black! - nézett a fiúra - Ha akar, akkor elmehet. De minden reggel vissza kell jönnie, hogy Miss Fray újrakötözhesse a sebeket. 

- Én? - szóltam közbe meglepetten. Azt hittem, hogy ő fogja ezután ellátni.

- Igen, kedvesem! Elvégre maga a megmentője, nem? - nézett Sirius-ra a nő felhúzott szemöldökkel. 

- Rendben. - bólintottam. 

- És Remus? - kérdezte hirtelen Sirius.

- Neki természetesen maradnia kell még pár napig, de nem olyan vészesek a körülmények. - mondta a nő, majd magunkra hagyott. 

- Remus a másik sérült? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Igen. De én jobban megúsztam, mint ő. 

- Te jó ég! Mi történt veletek? - kérdeztem aggódva.

- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát.

- Öhm... Oké. - hagytam rá, mert láttam, hogy nem akar mesélni arról, hogy mi történt velük az éjjel - Most megyek, és kiosztom a reggeliket.

- Oké. 

Nagyjából negyed óra alatt végeztem a reggeliztetéssel, majd a saját korgó gyomromra hallgatva a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek valami ételt. 

- Elkísérhetlek? - ugrott elém az egyik folyosón a hosszú, barna hajú fiú, aki nemrég még a Gyengélkedőn feküdt. 

- Reggelizni megyek. - mondtam meg sem állva.

- Az nekem sem ártana. - felelte, és már együtt szedtük a lábainkat a Nagyteremhez vezető úton. 

- Miért nem maradtál bent? 

- A Gyengélkedőn? Áááá! Nem nekem való a hely, és ahogy mondtad, a tanév eddigi napjait szinte végig ott töltöttem. 

- Mert mindig bajba keveritek magatokat. 

- Nem csak arról van szó... - mondta lehajtott fejjel, és megálltunk a Nagyterem ajtajában - Ezt nem értheted.

Sirius

- Tényleg? 

- Tényleg. Ez... Hagyjuk! - legyintett egyet az ép kezével - Majd találkozunk! - mondta, majd a neki integető James és Peter felé vette az irányt. 

Én a Hollóhát asztalához siettem, ahol barátnőm, Nicole már két pofára tömte magába a zabpelyhet. 

- Mióta társalogsz te Sirius Black-kel? - nézett rám gyanúsan a lány. 

- Neked is jó reggelt! - válaszoltam, miközben helyet foglaltam mellette, és nagyot kortyoltam a narancslevembe. 

- Szóval? 

- Azóta, mióta én kötöztem be a sebeit ma reggel. 

- Szóval kaptál végre valami jó melót is? 

- Fogjuk rá! - mondtam, majd beleharapva a pirítósba, szemeimmel akaratlanul is Sirius-t kezdtem keresni. 

5. fejezet: Szökésben

A nap lassan nyugovóra tért, mikor én még mindig a könyvtárban ültem, és ugyan azokat a könyveket bújtam, amiket tegnap már egyszer átnéztem. Az agyam teljesen kikapcsolt, és fogalmam sem volt róla, hogy mit írtam le előző nap. Az elvárt kétezer szóból nagyjából négyszáz volt meg, de hiába próbálkoztam, nem ment. Hát nem volt elég rossz az elmúlt két napom? Már most el van rontva a holnapi is, ha nem tudom leadni a dolgozatot.

A könyvtár csendjét kihasználva, a fejemet lehajtva, csukott szemmel próbálkoztam visszaemlékezni a tegnap leírtakra.
- Te itt alszol? - a mély hangra olyan hirtelen kaptam fel a fejemet, hogy a tinta, ami a pergamenem fölé volt téve, most elárasztotta az egész lapot.
- Ezt nem hiszem el! - néztem rá kikerekedett szemekkel - Ez nem lehet igaz. - próbáltam menteni a menthetőt, de hiába.
- Ez a dolgozat nem akarja, hogy leadják. - nevetett a fiú, és leült velem szembe.
- Ez a dolgozat már régen készen volt, csakhogy te felgyújtottad. - néztem szúrósan a szürkés szemekbe.

Gwen

- Mondtam, hogy segítek, de te sehol nem voltál. - rántotta meg a vállát.
- Te már délben nem voltál ott.
- Kiengedtek. - mondta, és kényelmesen elterpeszkedett a széken, a lábait pedig az asztalon pihentette meg.
- Ha Madame Cvikker meglátja, hogy a könyveire teszed a sáros cipődet, Merlin irgalmazzon neked.
- Fáj a lábam.
- Akkor miért nem vagy a Gyengélkedőn?
- Mondtam már, mert Madame Pomfrey kiengedett. Úgy gondolta, hogy ha ehetek reggelire melaszos sütit, akkor nincs is olyan nagy bajom.
- Neee! - a szívem majdnem kiugrott a helyéről - Megtudta, hogy azt ettél?
- Meg! - bólintott - De ne aggódj, azt mondtam, hogy James-ék hozták nekem. Nem árultalak el.
- Köszönöm!
- Én köszönöm. Nagyon finom volt. Igazi életmentő kaja. - csukott szemmel emlékezett vissza a süti ízére, és egy hatalmasat nyelt - Nem keverhettelek bajba, hiszen így is elég bajt okoztam. Na, nem mintha nem tettem volna jót azzal, hogy elégettem azt a borzalmat.
- Ugyan már! Nehogy azt mondd, hogy te akkora szakértő vagy átváltozástanból.
- Nem igazán. De ezt a téma a kisujjamban van. - mondta flegmán, és maga elé húzott egy könyvet - Itt is van. - szólalt meg egy kis idő után - Látod? Te azt írtad, hogy az átváltozás fájdalmakkal jár, de ez nem így van. Kezdjük ott, hogy ha valaki Animágus akar lenni, annak elég hosszú folyamatokat kell átélnie. Tudtad például, hogy az első lépések között van, hogy egy egész hónapig Mandragóra levelet kell a szádban tartani?
- Fúj! - húztam el a számat - Nem. Ez igaz?
- Persze! - bólintott meggyőzően, sőt, mintha kissé sértőnek találta volna, hogy megkérdőjelezem - Az átváltozástan és az animágia nem ugyan az. Az átváltozás egy varázslati forma, az Animágia viszont örökre szól. Persze, nem magad választod meg, hogy mi akarsz lenni. Ez a személyiségtől függ. Gondolj bele, hogy mindenki oroszlán meg hasonló erős állat akarna lenni. - nevette el magát, nekem pedig mosolyognom kellett rajta. Nagyon ért hozzá. Igazán érdekelheti ez a dolog, ha ennyi mindent tud. Még olyanokat is mondd, amikről én sosem hallottam. Például azt is megtudtam, hogy az első feljegyzett Animágus egy ókori görög varázsló, Falco Aesalon volt. Illetve, hogy az Animágus állati formáján gyakran megmaradnak az ember megkülönböztető jelei.
- Az igaz, hogy a patrónusnak is köze van ahhoz, hogy kiből milyen állat lesz? - kérdeztem meg később, mikor a dolgozatom már bőven túllépte a kétezer szót.
- Végülis igen. Szóval ha nem is leszel Animágus, a patrónusodból sejtheted, hogy milyen állat lehetnél. Mindkettő a belső énünket tükrözi.
- Értem! - bólintottam, és tovább jegyzeteltem. Sirius szinte bele sem nézett a könyvekbe, mindent fejből mondott.
- Ja, és azt ki ne hagyd, hogy minden Animágusnak regisztrálnia kell magát. Ellenkező esetben akár az Azkabanban is végezhetik.
- Erről már hallottam, meg ez persze érthető is. - bólogattam, és úgy éreztem, hogy ezzel le is zárhatom az irományom - Köszönöm!
- Nincs mit. Hiszen miattam kellett újra megírnod.
- Be kell ismernem, nem is olyan nagy baj, hogy újraírtam. Rengeteg új dolgot mondtál. Olyanokat, amikről a könyvekben egy szót sem írnak. Honnan tudtad ezeket?
- Öhm... Otthon olvastam róla. - mondta kissé zavartan, miközben leemelte lábait az asztalról - Nem olyan nagy ügy.
- De tényleg! Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg. Észak-Amerikában bőrjárónak nevezik őket? Nagyon furák az amcsik, nemde? - nevettem el magam, de Sirius csak bámul rám - Köszönöm még egyszer.
- Nincs mit! - kissé felém pillantva felállt az asztaltól - Most mennem kell, már késő van.
- Öhm... Oké. Jó éjt! - köszöntem neki, de arra ő már messze járt. Most miért futott el ilyen hirtelen? Talán valami rosszat mondtam? Meglehet, hogy kicsit sokat fecsegtem, pedig egyáltalán nem szokásom.

Már nagyon későre járt, mikor elhagytam a könyvtárat, és a klubhelyiség felé vettem az irányt. Szapora léptekkel szeltem a lépcsőket a Hollóhát-toronyban, míg meg nem érkeztem a tetején lévő ajtóhoz. A nagy, bronz kopogtatóval ütöttem párat a fán, és vártam az újabb fejtörőt, amivel bejuthattam a klubhelyiségbe. Az ajtónkon ugyanis nem volt kilincs, sem pedig zár, csak egy nagy, ósdi bronz kopogtató, amit ha megkopogtattunk, feltett egy kérdést, és jó válasz esetén beeresztett. Ez az egyszerű sorompó már ezer éve tartja távolt az illetékteleneket.
- Mennyi föld van egy három méter hosszú, három méter széles és egy méter mély gödörben? - szólt a kopogtató.
- Ez nagyon könnyű! - forgattam meg a szemeimet - Semennyi, ugyanis a gödörben nincs föld. Éppen ezért gödör.
Az ajtó rögtön kinyílt, és utat engedett nekem a klubhelyiségünkbe. A kerek teremben csupán pár felsőbb éves tartózkodott, akik a házi feladataikon körmöltek. Nicole-t az egyik kanapén elterülve találtam meg, ahová fáradtan vágódtam le mellé.
- Hol voltál? - nézett rám a bűbájtan könyve fölött.
- Házit írtam a könyvtárban.  fújtam ki a levegőt.
- Ennyi ideig? Azt hittem, a Gyengélkedőn túlórázol.
- A francba! - kiáltottam fel, mire többen is furcsállva felém fordították a fejüket.
- Mi van?
- Elfelejtettem a vacsorát! - ugrottam fel, és mindent otthagyva futottam az ajtó felé - Lassan egy órája végeznem kellett volna.
Bámulatos gyorsasággal szedtem a lépcsőfokokat, és rohantam végig a folyosókon, egészen a Gyengélkedő bejáratáig. Ott lelassítottam, és mély levegőt véve léptem be az ajtón. Szerencsére Madame Pomfrey nem volt szem előtt, így gyorsan végigszaladtam az ágyak között, és sűrű bocsánatkérések közepette a betegektől, kiosztottam a vacsorákat. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem buktam le, hogy elkéstem, és mivel nem is szerettem volna, a munkám végeztével elhagytam a Gyengélkedőt.
Valamivel nyugodtabb tempóban vezetett vissza az utam a Hollóhát-toronyba, mígnem a hátsómra nem ültem az egyik kanyarban.
- Jól vagy? - suttogta egy hang, és felsegített.
- Fogjuk rá! - dörzsöltem a hátsó felemet, miközben bosszúsan néztem a velem szemben álló Sirius Black-re.
- Ne haragudj! - hangja még mindig halk volt, de hallani lehetett rajta azt is, hogy eddigi útját futva tette meg - Nem láttalak.
- Vettem észre. - morogtam tovább, majd beugrott valami - Te mit keresel itt?
- Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled. - húzta fel a szemöldökét egy apró mosoly kíséretében, de közben zavartan tekintgetett körbe. Mintha keresett volna valamit.
- Én... kérlek szépen, prefektus vagyok. Szóval mászkálhatok a folyosókon. Ellenben te...
- Na ne szívass... - forgatta meg a szemeit - Nehogy már büntetést adj, mert kint mászkálok.
- Hát tudod, a prefektusnak pontosan ez a dolga.
- Nem néznéd el most az egyszer? Még úgysem büntettél meg soha.
- Soha? - nevettem el magam - A két kezem nem lenne elég megszámolni, hogy hányszor buktál le.
- Tényleg? - nézett rajtam végig - Nem is emlékszem.

Sirius

- Meghiszem azt. - bólogattam - Tudod mit? Most az egyszer elnézem! De csakis azért, mert nem én vagyok az ügyeletes járőr.
- Ahaaaa! - kiáltott fel, de aztán egyből halkabbra váltott - Szóval te is szökésben vagy!
- Mondhatni. - ingattam a fejem - Ugyanis a büntető feladatom körmölése közben elfeledkeztem az időről, és elmaradt a vacsoraosztás a Gyengélkedőn.
- Pomfrey leszidott? - nevetett, és látszott rajta, hogy az igenlő választ várja.
- Nem. Szerencsére nem volt ott, mikor odaértem.
- Hát én tuti kivertem volna a dilit, ha még ott vagyok, és nem kapom meg időben azt az isteni zsurló levest. - cuppantva a szájával jelezte, hogy mennyire ízletes az étel. Persze mindketten tudtuk, hogy csak viccelődik. Mosolyogva néztünk egymás szemébe, és egy pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Aztán egyre hangosodó csoszogást kezdtünk hallani, és mindketten tudtuk, hogy ki közeledik. Frics. Az öreg gondnok előszeretettel járt-kelt a folyosókon éjszakánként, és kisurranó diákokra vadászott. Nem egyszer akart engem is megbüntetni, hiába magyaráztam neki, hogy prefektus vagyok, és éppen azért járom a folyosókat, amiért ő.
- Jobb lesz, ha lelépsz, mielőtt Frics hozza a korbácsot. Akkor aztán lesz kikapsz. - suttogta Sirius nevetve, mire én csak fejcsóválva megfordultam, és a hosszabb utat választottam a klubhelyiségükhöz.
- Veled mi lesz? Nem fog elkapni? - suttogtam vissza neki.
- Jobban ismerem az kastélyt, mint az öreg. - kacsintott, majd pillanatok alatt eltűnt a sötét folyosón. Esküdni mertem volna, hogy úgy nézett ki, mintha a fal nyelte volna el.
Habár az út jóval hosszabb volt, de anélkül visszaértem a toronyba, hogy bárkivel találkoztam volna.
A klubhelyiségben már csak Nicole ült a kandalló előtt.
- Azt hittem, hogy Frics elkapott. - nevette le magát.
- Mit csinálsz még idelent?
- Téged vártalak. - rántotta meg a vállát - Úgy itt hagytál, hogy csak na.
- Bocs. - álmosan dörzsöltem a szemeimet - Hulla vagyok. A cuccaim?
- Ahol hagytad őket. - mutatott a kanapéra, ahol nemrég terpeszkedett. Összekotortam a könyveimet, és a jegyzeteimet, majd megbizonyosodtam róla, hogy a csodálatosan sikerült büntető feladatom épségben van, majd a hálókörlet felé vettem az irányt, ahová Nicole is követett.
A szobánkba belépve a baldachinnal fedett ágyam felé vettem az irányt, és belevetettem magam az égkék pehelypaplanba. Az álom pillanatok alatt elért, és életemben először Vele álmodtam. 

4. fejezet: A második megrovás

Másnap reggel korán keltem, mert el kellett még intéznem a reggelit a Gyengélkedőn az óráim előtt.

Belépve a hatalmas terembe, szinte elvakított a fény, hiszen a hatalmas ablakokon keresztül csak úgy sugárzott a napsütés.

Elővettem a pergament, amin természetesen napról-napra automatikusan megjelent minden beteg, és a számukra elrendelt étrend. Rettentő sebességgel száguldottam végig az ágyak között, és egy-egy pálcaintéssel az éjjeliszekrényekre varázsoltam az aznapi reggelit. Mikor Sirius ágyához értem, kissé megtorpantam. A függöny megint el volt húzva, de egy apró kis résen mégis beláttam. Az oldalán feküdve aludt, csak az arcába lógó hajtincsei mozogtak fel-le, ahogy nyugodtan szuszogott. Egy újabb pálcamozdítással elővarázsoltam az ő reggelijét is, majd magam sem tudom, hogy milyen gondolat vezérelt, de egy tányér melaszos süti is ott landolt a zsurló leves és a pirítós mellett. 

Amint végeztem, az utam egyből az első órámra vezetett, ami a gyógynövénytan volt. 

Habár a nap már ragyogóan sütött, elég hűvös volt a szabadban. Bimba professzor éppen akkor ért oda az üvegházakhoz, mikor én. Szeme sarkából megrovón pillantott rám, hiszen mindig pontosan érkeztem az ő óráira is, csakúgy, mint minden más órára.

- Azt hittem, már ide sem érsz. - suttogta felém Lily Evans, aki a párom volt a gyógynövénytan órákon. Ő is diákprefektus volt a saját házánál, a Griffendélnél, csakúgy, mint én a Hollóhátnál. Nem sokat beszélgettünk az elmúlt években, szoktunk találkozni a prefektusok gyűlésén, de csak azóta barátkoztunk össze, mióta Bimba professzor párokba rendezett minket egy pár hete. Ekkor derült csak ki számomra, hogy Lily egészen jó társaság, és egy kicsit még hasonlítunk is, legalábbis ami a tanulás iránti szenvedélyünket illeti. 

- Bocs. Siettem, ahogy tudtam. - fújtam ki a levegőt, miközben Bimba professzor betessékelt minket a fülledt melegházba - Csak van ez a munka...

- Tényleg! A gyakorlat Madame Pomfrey-nál. - nézett rám izgatottan, mikor leültünk a helyünkre. Közben odaintettem Nicole-nak, akinek szintén egy Griffendéles lány lett a párja, és jóval távolabb ültek tőlünk.  - Milyen?

- Nem éppen olyan, mint amilyenre gondoltam. - húztam el az orromat.

- Miért? 

Lily

- Tudod, hogy mit kellett csinálnom eddig? Kiszolgálni a betegeket. 

- De hát... egy javasasszony ezt teszi, nem? - kérdezte óvatosan a vörös lány - Mármint a betegek összes kívánságát lesni kell, nem? 

- Deee. De igazad van. - temettem az arcomat a kezeim közé - Csak azt hittem, hogy valami izgalmas feladatot kapok. 

- Majd eljön annak is az ideje, ne aggódj! - nyugtatóan megérintette a kezemet, és kedvesen felém mosolygott. 

- Ha nem zavarom a hölgyeket, akkor elkezdeném az órát! - harsogott Bimba professzor hangja, és még rá sem néztem, de már tudtam, hogy nekünk szól a megrovó kijelentése. Remek! Alig kezdődött el a tanév, már két tanárnak is meg kellett fegyelmeznie. Az eddigi éveim alatt nem volt velem ennyi probléma. 

- Nocsak-nocsak! - hallottam egy kicsit távolabbról - Evans! Máris rossz ponttal kezdi a tanévet a tanárok kedvence? 

- Hallgass el, Potter! - forgatta meg a szemeit Lily, rá sem nézve a szemüveges fiúra. Csak én bámultam rá úgy, mintha valami hülye lennék. Nem is őt figyeltem, hanem a helyet mellette. Sirius helye most üresen állt. Eddig fel sem tűnt, hogy a fiú ilyen közel ült hozzánk a gyógynövénytan órákon. 

- Miss Fray! - gondolataimból a nevem említése zökkentett ki, majd Lily alig láthatóan oldalba bökött - Kérem válaszoljon. 

- Alkaloid tartalmúak. - suttogta a mellettem ülő lány.

- Alkaloid tartalmúak! - válaszoltam egyszerre.

- Köszönjük, Miss Evans! - nézett ránk mérgesen Bimba professzor - Miss Fray, meg tudná mondani, hogy mire használjuk az alkaloid tartalmú gyógynövényeket? 

- Általában az idegrendszerre hatnak. - mondtam halkan, és rettentően szégyelltem magam, hogy nem figyeltem oda eddig. 

- Remek! Mondana párat?

- Nadragulya, csattanó maszlag, vérehulló fecskefű.

- Nagyon jó! 

Az óra hátralevő részében minden erőmmel Bimba professzorra koncentráltam, és próbáltam válaszolni a legtöbb kérdésére, de úgy tűnt, hogy nem felejtette el az óra eleji figyelmetlenségemet. Mikor már a legtöbb diák elhagyta a termet, a tanárnő magához hívott. 

- Minden rendben, Miss Fray? - tette fel a kérdést.

- Persze! Igen! - bólintottam meggyőzően.

- McGalagony professzortól hallottam, hogy büntető feladatot kapott már az első óráján. Ilyen még sosem fordult elő. 

- Igen. Rettentően szégyellem magam, tanárnő. Bocsánatot kérek a mai viselkedésem miatt. 

- Semmi gond, kedvesem. Flitwick professzor büszkén dicsekedett azzal, hogy gyakornok lett Madame Pomfrey-nál. Igaz ez? 

- Igen! - mosolyogtam rá.

- Nem fog ez gondot okozni a tanulmányi eredményeiben, ugye? 

- Nem. Biztosíthatom, hogy nem. 

- Elhiszem magának. De ha tényleg így is gondolja, akkor figyeljen oda az órákon. Célzok ezzel az összes órájára, nem csak a enyémre. 

- Igen, tanárnő! - hajtottam le a fejem bűnbánóan.

- Miss Fray! Nem azért mondom ezt, hogy leszidjam. Biztos vagyok benne, hogy remek gyógyító lesz magából, hiszen nagyon jól ért a gyógynövényekhez, és ha jól tudom, akkor bájitaltanból is igazi tehetség. Ezek a legfőbb tantárgyak, amik kellenek ehhez a szakmához. 

- Köszönöm, Bimba professzor. 

- Menjen, kedvesem! - megpaskolta az arcomat, majd útnak engedett. Kiérve a melegházból, hatalmasat szippantottam a friss levegőbe.

Gwen

- Fejmosást kaptál? - a hang a bal oldalamról jött. 

- Nem. - válaszoltam, mikor megláttam barátnőmet, Nicole-t. 

- Pedig Bimba elég szigorúnak tűnt. - húzta el a száját - Mi van veled? 

- Hogy érted? 

- Te szoktál első lenni az órákon, most meg majdnem elkéstél. Pedig mikor felkeltem, már nem voltál az ágyadban.

- Persze, mert meg kellett reggeliztetnem a betegeket. - mondtam kissé gúnyosan. 

- Ja, igaz. Azt el is felejtettem. 

- Hát én is elfelejteném ezt a két napot! - túrtam bele a hajamba. 

- Nem lesz sok? - nézett rám Nicole összehúzott szemekkel.

- Mi? 

- Hát ez az egész. A tanulás, a korrepetálások, a munka. Bírni fogod? 

- Persze, hogy bírni fogom, Nic. - jelentettem ki határozottan - Muszáj! 

- Jó! De ne hajszold túl magad, oké? 

- Persze. - mosolyát én is viszonoztam, majd ezután csendesen ballagtunk vissza a kastélyba, ahol még egy bájitaltan óra várt ránk. 

Szerencsére Lumpsluck nem panaszkodott az órai munkámra, hiszen tényleg mindent úgy csináltam, ahogy az a nagykönyvben is meg van írva. Még dicséretet is kaptam óra végén, amit a Mardekárosok, akikkel ez az óra közös volt, a szokásos beszólásaikkal jutalmaztak. 

Lassan közeledett a dél, így ismételten a Gyengélkedő felé vettem az irányt. 

Elővettem a listát, és végigfutva azt is észrevettem, hogy pár név eltűnt, helyette pedig újabbak kerültek fel. Azonban többszöri olvasás után sem találtam meg a személyt, akit kerestem. Sirius neve nem volt a pergamenen, és az ágya felé pillantva meg is bizonyosodtam róla, hogy tényleg kiengedték. Tehát lőttek a nagy segítségnek, amit ígért. Egész délután ülhetek egyedül a könyvtárban, hogy újra megírjam a dolgozatomat.