2016. május 6., péntek

2. fejezet: Szemtől szemben

Nem gondoltam volna, hogy már az első napom így kezdődik. Nem elég, hogy Madam Pomfrey nem mer rám bízni semmi komolyabb feladatot - igaz, megmondta, hogy nem azért, mert nem bízik bennem -, még pluszba az egyik Tekergővel is szembe fogom találni magam az ebédnél. 
Hát lehet ennél rosszabb? 
Már áttanulmányoztam a teljes listát, és szinte kívülről fújtam azt, hogy kinek milyen étel jár.
- Mi ez? - bukkant fel mellettem talán egyetlen igazi barátnőm, Nicole, mikor a klubhelyiségünkben ültem az egyik könyvespolc tövében.
- Az első feladatom, amit Madam Pomfrey adott. - válaszoltam neki lemondóan, miközben akkora hévvel huppant le mellém, hogy pár könyv majdnem ránk zuhant. Szerencsére – varázskönyvek lévén – megálltak a levegőben, és kecses mozdulattal visszatértek a helyükre. 
- Tényleg! - kiáltott fel, mintha akkora felfedezést tett volna – Nem ma van az első munkanapod? 
- De! De ma van. De inkább ne is emlékeztess rá. 
- Miért? - húzta fel az orrát, és megrázta a barna loknijait.
- Tudod, hogy mit kell csinálnom? - csaptam össze mérgemben az ölemben pihenő könyvet – Reggelit, ebédet és vacsorát adni a betegeknek. 
- Na és? 
- Meg akarok tanulni miden egyes fortélyt, azt akarom, hogy nehéz feladatokat adjon nekem! - kezdtem el hisztizni, ami nekem nem igazán szokásom. 
- Ne legyél már ilyen. Örülj neki, hogy könnyű a dolgod. 
- Hollóhátas létedre ezt mondod? - húztam fel a szemöldökömet – Komolyan, néha elgondolkodom azon, hogy hogyan kerültél ebbe a házba. Sokkal inkább helyed lenne a Griffendélben. 
- Ugye? - nevetett rám, de persze egyikőnk sem gondolta komolyan – Bajkeverő vagyok! 
Nicole fantasztikus lány, és rettentően irigyeltem őt azért, amilyen. Nem csak gyönyörű, de olyan kisugárzással rendelkezik, mellyel mindenkit képes levenni a lábáról. Még a tanárok is imádják, pedig Hollóhátas létére nem az a tökéletes stréber, éltanuló.
- Ahhhh... - sóhajtottam fel, mert újra eszembe jutott a név a pergamenen. Sirius Black.
- Mi az? - Nicole észrevette rajtam, hogy valami más is zavar, de erről inkább nem akartam neki beszélni.
- Semmi, semmi. Csak indulnom kell, mert lassan dél lesz. 
- Oké! - bólintott – Utána találkozunk? 
- Egykor van egy átváltozástanunk, ott úgyis találkozunk. - emlékeztettem, és feltápászkodtam mellőle.
- Nem hiszem, hogy én bemegyek ma órára. - mondta fáradt, és unott tekintettel.
- Tessék? - fordultam vissza meglepetten - Nicole...
- Mi az? Nincs kedvem McGalagonyhoz... - húzta fel az orrát.
- Gyere órára! - figyelmeztettem, majd a dolgaimat összeszedve, elindultam a gyengélkedő felé.

Madam Pomfrey már várt rám, pedig most esküszöm, hogy nem voltam késésben. 
- Jó napot, Madam Pomfrey! - mosolyogtam rá, amit a nő csak egy biccentéssel viszonzott. Nem ez a modor volt a megszokott a javasasszonytól, de gondolom nem akar az a mézesmázos lenni, ha már munkáról van szó. 
- Felkészült a feladatra, Miss Fray? - bökte felém a kérdést. 
- Teljes mértékben! - válaszoltam neki magabiztosan, és talán most először éreztem azt, hogy alig várom, hogy elkezdhessem osztogatni az ebédet a betegeknek. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz ez az egész, mint ahogy azt elképzeltem. Elvégre közben is gyakorolhatom a pálcaforgatást. 
- Remek! Akkor lassan neki is állhat! - javasolta – Én a szobámban leszek, de ha bármi baj van, csak szóljon. Sok sikert! 
- Köszönöm! - válaszoltam, majd miután eltűnt a terem végi ajtóban, újra előhalásztam a pergament, az étrendekkel együtt – Lássuk csak... 
A legelső paravánhoz sétáltam, és megnéztem a kitűzött kórlapon a nevet. Jeremy Potts. A függöny el volt húzva, ezért nem szabadott benéznem mögé. Tudtommal azokat takarták el a paravánnal, akiknek valami nagyobb problémájuk van. Kikerestem a pergamenről, hogy mire van szüksége, majd egy pálcamozdulattal az asztalára varázsoltam a citromos zselét. Kíváncsi voltam, ezért szinte mindenkinek beleolvastam a kórlapjába. A srácot – aki Hurgabugos – a legutóbbi kviddicsmeccsen eltalálta egy gurkó, és addig püfölte, míg egyetlen ép csontja sem maradt. Nem volt szép látvány, emlékszem rá. 
Tovább folytattam a munkát, míg oda nem értem ahhoz a paravánhoz, ahol reggel megkaptam azt az elmés beszólást. Hogy is volt? Minek is nevezett? Picinyem. Visszagondolva a történtekre, bosszúsan néztem meg a kórlapon a nevet. Sirius Black. Ki gondolta volna? 
Kikerestem a pergamenen a nevét, és nem akartam hinni a szememnek. 
- Ez meg mi? - olvastam a neve melletti ételeket – Vajsör, sütőtökös pite, kondéros keksz... Ez meg mi? - nem értettem, hogy a felsoroltak hogyan kerültek a listára. Meg mernék rá esküdni, hogy nem ezek szerepeltek rajta. Bosszúsan böktem egyet a pálcámmal, és vártam a reakciót.
- Mi a... - hallottam pár másodperc múlva a függöny mögül – Mi a franc ez? 
- Az ebéded! - válaszoltam kintről, és már indultam volna tovább, de ekkor nagy hévvel szétnyílt a paraván.
- Biztos vagyok benne, hogy nem ez szerepel azon a listán, picinyem... - bökött mutatóujjával a forró kamilla teára, és a vajjal megkent kenyérre, amit az asztalára varázsoltam, az utolsó szavát pedig kihangsúlyozta, mintha tudná, hogy mennyire irritál ez a megnevezés.
- Először is... - kezdtem bele a mondandómba, akkora magabiztossággal, amivel még magamat is megleptem – Nem hiszem, hogy egy gyengélkedőn fekvő betegnek vajsört írna fel Madam Pomfrey, ugyanis az nem éppen ide való dolog. Fogalmam sincs, hogy hogyan csináltad. 
- Másodszor? - kérdezte, miközben belezuhant az ágyába, és kezeit a feje mögé téve vizslatott tovább. Én most tényleg Sirius Black-el beszélgetek? Méghozzá arról, hogy mit illik és mit nem? Miközben egyre hosszabb ideig figyeltem őt, jobban szemügyre tudtam venni a külsejét. Még sosem néztem rá huzamosabb ideig, csupán akkor ha valamelyik órán büntetéssel sújtották, egy-két élelmesebb beszólásáért. Hosszú, barna, kócos haja a szemébe lógott. Arca borostás volt, és elég sápadnak tűnt, de szemében láttam, hogy mennyire élvezi a szekírozásomat, és azt, hogy valahogy túl tudott járni az eszemen. Legalábbis ő így gondolja. Csak egy a baj, hogy egy Hollóhátassal áll szemben, aki jóval okosabb nála. 
- Tessék? - kérdésére kérdéssel feleltem. 
- Azt mondtad, hogy „először is”. - kezeivel idézőjelet formált, majd újra visszatette őket a feje mögé – De nem volt másodszor. 
- Nagyon vicces. - húztam össze a szemeimet bosszúsan – Amúgy a második az lett volna, hogy ne szólíts „picinyem”-nek, ugyanis nem vagyunk haverok. - most rajtam volt a sor, hogy felemeljem a mutatóujjaimat, és idézőjelet mutassak. Sirius reakciója csak egy jóízű kacagás volt, amitől én egyből elpirultam. Mióta vele beszéltem – ha ezt lehet annak nevezni egyáltalán –, most először éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, amin eléggé csodálkoztam. Így utólag már azt is furcsának találom, hogy meg tudtam szólalni vele szemtől szemben, nemhogy még vissza is szólni.
- Kérem a kajámat! - követelően nézett rám. 
- Ott van melletted! - mutattam felé a pálcámmal, majd mintha meg sem hallottam volna, hogy újra utánam szól – és megint picinyemnek nevez -, behúztam a paravánt, és tovább sétáltam. Még egy ekkora seggfejet. De mégis hogyan csinálta? Hogyan változtatta meg a pergamenen az írást? 

- Miss Fray! - szakított ki a gondolataim közül egy hang. McGalagony professzor hangja volt – Válaszolna a kérdésemre? 
- Öhm... Elnézést, tanárnő! - szabadkoztam pipacspiros arccal – Megismételné a kérdést?
- Az animágiáról volt szó... - emlékeztetett a tanárnő. 
- Igen. Persze, az animágia. - bólintottam, és keresgélni kezdtem a jegyzeteim között. Nem írtam le egy sort sem? Mi ütött belém?
Többen is furcsállva néztek felém, főleg a Hollóhátas társaim. Valószínűleg egyből arra gondoltak, hogy beteg vagyok, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre. Átváltozástan órám volt - ahol persze Nicole nem jelent meg -, de valahogy észre sem vettem a magam körül zajló eseményeket. Folyamatosan csak a délben történteken kattogott az agyam. Szinte arra sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el a gyengélkedőtől a tanteremig. Így összezavart egy hülye szóváltás egy még hülyébb emberrel? Oké, valamilyen szinten érthető, hiszen én általában kerültem a konfliktust. Békés, és kedves természet voltam. Ahogy Nicole barátnőm kerülhetett volna a Griffendélbe, én úgy kerülhettem volna a Hugrabugba is, a kedvességem, és a toleranciám miatt. 
- Miss Fray! - szólt rám újra McGalagony – Tud válaszolni? 
- Nem tudok, tanárnő! - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Többen felmordultak körülöttem, egy pár Mardekáros viszont vijjogva nevetgélt. 
- Ez esetben sajnálattal kell közölnöm, hogy a következő órára egy kétezer szavas beszámolót kérek az animágiáról. 
- Rendben, tanárnő! - bólintottam csalódottan. Már csak ez kellett! Nincs elég bajom így is? Úgy tűnik, hogy igenis lehet rosszabb. Egyre rosszabb. 

2016. május 5., csütörtök

Facebook oldal

Ha szeretnétek minél előbb értesülni az új részekről, vagy egyéb extrákat, képeket látni a szereplőkről, nem kell mást tennetek, mint lájkolni a történet Facebook-os oldalát! 


Ne feledjétek, HOLNAP REGGEL 7:00-KOR jön az új rész! :) 
Továbbra is várom a pipákat, és a véleményeket! Nem hiszitek el, de egy-két szó is rengeteget jelent. 


2016. április 30., szombat

1. fejezet: Az első munkanap

Loholva, szúró tüdővel rontottam be péntek reggel a gyengélkedő bejáratán. Tényleg nagyon korán volt, a nap sugarai narancssárgán világították meg a hatalmas termet.
Egy-két diáktársam, akik valamilyen balesetből kifolyólag itt töltötték az éjszakát, mérgesen pislogtak felém álmos tekintettel, és a fejükre húzták a takarót... Legalábbis aki nem volt tetőtől talpig gipszben. Bosszús mormogás, és pisszegés kísért végig utamon, amíg el nem értem Madam Pomfrey ajtaját. Lefékeztem, megigazítottam kék szoknyámat, fehér ingemet, és végigsimítottam kócos, hullámos hajamon is. Talán meg kellett volna fésülködnöm, miután kikeltem az ágyból. Kicsit összeszedtem magam, végre levegőhöz is jutottam, és nem sípoló tüdővel kapkodtam utána. Felemeltem a kezemet, és éppen kopogni akartam az ajtón, mikor az kinyílt.
- Jó reggelt, Madam Pomfrey! - hadartam egyből – Rettentően sajnálom, hogy késtem. A tegnap esti tanulás nagyon elhúzódott, rengeteg házit kellett írnom, és volt két másodévesem is, akiket korrepetálok. Kérem, ne haragudjon rám! - esdekeltem a javasasszony előtt. Kétségbeesettnek tűntem, pedig Madam Pomfrey-t még életemben nem láttam mérgesnek. 
- Semmi baj, kedvesem! - válaszolta mosolyogva, mire kissé megnyugodtam. Én magam jelentkeztem önként arra a feladatra, hogy a javasasszony segédje leszek, ugyanis egyszer szeretnék majd a Szent Mungóban dolgozni, és ez elég jó gyakorlatnak bizonyult. Kitűnő eredményeimnek köszönhetően Dumbledore igazgató engedélyezte ezt a nem hétköznapi dolgot, csupán meg kellett ígérnem, hogy a munka nem fog a tanulás rovására menni. Hogy is menne, hiszen nem hiába vagyok Hollóhátas. Első a tanulás, és ez nem is lehetne másként. Muszáj jó jegyeket szereznem, és kitűnőre végeznem mindenből, hiszen a Mungóba nem fognak felvenni egy olyan kezdőt, aki épphogy csak átbukdácsolt a vizsgákon. Az édesanyám is ott dolgozik, és szeretnék én is olyan önzetlenül segíteni a betegeken, ahogy azt ő teszi minden nap. Nem is beszélve az apukámról, aki a varázstalan világban orvos, ugyanis ő muglinak született. 
- Tényleg nagyon szégyellem magam. - hajtottam le a fejemet – Ez az első napom, nem szerettem volna elkésni. Kérem, ne mondja el Dumbledore professzornak, nem szeretném, ha úgy gondolná, hogy nem veszem komolyan ezt a dolgot. 
- Mondtam, hogy semmi baj, Miss Fray. Nyugodjon meg, és igyon egy kevéske teát. - pálcájával a mellettünk álló kis asztalra pöccintett, ahol egy csésze gőzölgő tea jelent meg. 
- Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan, nem csupán a forró ital miatt, amibe hatalmasat kortyoltam, megégetve vele a szám egész belsejét – Nagyon várom már, hogy önnel dolgozhassak. Bármit is kell csinálnom, tudom, hogy élvezni fogom. - mondtam nagy lelkesedéssel, miközben követtem a javasasszonyt a betegágyak között. 
- Én meg nagyon várom már, hogy befogd a szádat, picinyem. - szakította félbe lelkes ömlengésemet egy morcos hang az egyik paraván mögül. Madam Pomfrey-re néztem, aki felhúzott szemöldökkel, és apró, bujkáló mosollyal a szája szélén várta a reakciómat. Csak megrántottam a vállamat, mintha mi sem történt volna, és követtem tovább a nőt az ágyak közé. 
- Miss Fray! - fordult felém, miután minden beteg ágya mellé egy pálcaintéssel odavarázsolt a reggelit. 
- Igen? - csillogó szemekkel vártam az utasításait. 
- Figyelte, hogy eddig mit csináltam? 
- Öhm... Igen. - bólintottam kissé bizonytalanul. 
- Egyenlőre, ennyi lesz a dolga. 
- Hogy reggelit adjak nekik? - mutattam az ágyak felé. 
- Reggeli, ebéd és vacsora. - bólintott a nő. 
- Öhm... Csupán ennyi? - reménykedve vártam a válaszát, de sejtettem, hogy nem fogok rögtön csontokat forrasztani. 
- Igen. Mindent csak lépésről lépésre. 
- Hát jó! - húztam el a számat alig láthatóan, de a javasasszony ezt persze kiszúrta. 
- Miss Fray! - kezével megérintette a bal karomat – Ne aggódjon. Nem azért adok magának ilyen feladatot, mert nem merem mással megbízni. Legyen türelmes, és mindent meg fog tanulni a segítségemmel. Nagyszerű gyógyító fog válni magából. 
- Köszönöm, Madam Pomfrey! - hálás pillantást küldtem felé. 
- Nos... - folytatta tovább az útját a nő, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna – Adok önnek egy pergament, amin mindent megtalál a betegek étkezési szokásairól. Pontosabban, hogy mit szabad enni nekik. 
- Rendben! - bólintottam.
- Ennyi lenne. - mosolygott rám újra, mire egy újabb pálca mozdításra a kezemben termett az imént említett lista. 
- Rendben! - mondtam ismét, kissé csalódott hangnemben, hiszen azért többre számítottam ennél.
- A reggelijük mára kipipálva. Délben várom, hogy megnézzük, hogyan teljesít az első napján. - kacsintott a javasasszony, és hátat fordítva eltűnt az egyik paraván mögött, lezártnak tekintve ezzel a beszélgetésünket. 
Szomorúan, sőt talán kissé bosszúsan indultam el kifelé a gyengélkedőről, szétnyitva a pergament, amin a betegek étrendje van. 
- Ohhhh... - csak ennyit tudtam kinyögni, mikor az ajtóban belém rohant valaki, és én a padlón kötöttem ki. 
- Gwen! - hallottam meg az ismerős hangot – Ne haragudj, nem láttalak. Csak rohanok, és előtte még be akartam nézni... - hadarta, de aztán hirtelen elhallgatott, és összehúzott szemekkel nézett rám – Csak nincs valami baj, hogy a gyengélkedőn voltál? 
- Tessék? - pillantottam fel rá, ugyanis még mindig a földön ültem, és próbáltam felfogni, hogy miket hord össze. Zavart nézésemre kapcsolt, és felém nyújtotta a kezét, majd pillanatok alatt felrántotta a földről. 
- Talán beteg vagy? 
- Mi? Nem...Dehogy. Csak Dumbledore engedélyezte, hogy gyakornok legyek Madam Pomfrey mellett, és a mai az első napom. 
- Ez szuper. Gratulálok, és sok sikert. De nem lesz ez sok a rengeteg tanulás, a korrepetálás és a prefektusi teendőid mellé? - húzta el a száját. 
- Remus Lupin! - tettem játékosan csípőre a kezem – Te kételkedsz abban, hogy egy Hollóhátas diák ne tudná mindezt megcsinálni? 
- Dehogy. Főleg nem benned. - nevette el magát.
A szőkés, kissé bozontos hajú fiú most is ugyan olyan sápadt volt, mint mindig, arcán a már megszokott hegekkel, de a szemében most is ott volt a pajkos csillogás. Nagyon kedveltem őt, több órára is együtt jártunk, illetve ő is prefektus a saját házánál, a Griffendélnél, így többször találkoztam már vele, és minden egyes alkalommal elbeszélgettünk valami érdekesről. Mindig tudott valami szórakoztatót mondani, a tündérmanóktól kezdve, az óriás-ember kapcsolatokig. 
- Te? Mi járatban vagy itt? - érdeklődtem illedelmesen, nem akartam megsérteni a kíváncsiságommal. Tudom, hogy állandó vendég szokott lenni a gyengélkedőn, de úgy tettem, mintha erről nem tudnék. Persze szinte az egész iskolában tény, hogy Remus Lupin sokat betegeskedik.
- Egy barátomhoz ugrottam be, de csak pár percem van, mert mindjárt kezdődik az átváltozástanom. - majd tipródni kezdett, jelezve azt, hogy tényleg sietős neki. 
- Akkor nem is tartalak fel. Majd összefutunk! - intettem felé, ő pedig eltűnt az ajtó mögött. 
Szóval Remus egy barátját jött meglátogatni. Nagyon remélem, hogy nem valamelyik Tekergő bajtársa fekszik odabent az egyik paraván mögött, mert semmi kedvem sincs ápolgatni egyik nagyképű haverját sem. Hogy barátkozhat Remus pont velük? Oké, hogy neki is megvannak a maga bajkeverő fortélyai még prefektus létére is, de nagyon rendes fiú, és sosem bánt senki ok nélkül. 
A pergamen. Eszembe jutott a kezemben tartott lista, és gyorsan keresni kezdtem. Pár másodperc múlva meg is pillantottam a földön. Biztosan az esés közben ejtettem el. 
- Nézzük csak! - kinyitottam, és böngészni kezdtem a sorok között – Merlin szent szerelmére! - bukott ki a számon, mikor megállapodott a tekintetem egy névnél. 
Sirius Black.