19. fejezet: Titok

Elindultam vissza a kastélyba, hiszen teljesen átfagyott mindenem, míg Sirius-ra vártam majdnem egy órán keresztül. Az az idő, míg vártam, hogy visszajöjjön, és bocsánatot kérjen amiért csak így magamra hagyott, több órának tűnt. Egyrészt aggódtam miatta, hiszen fogalmam sem volt, hogy hova tűnhetett, másrészt viszont dühös voltam rá. Miért hagyott itt? Miért rohant el amikor meghallotta azt a hangot?

Gondolatok ezrei pörögtek a fejemben, mikor már a kastély lépcsőit szeltem. Nem tudtam, hogy mit csináljak, vagy hova menjek, ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek Lumpsluck báljába, és megkeresem Potter-t, hátha ő tud valamit a barátjáról.

Visszaérve az ünneplő emberek közé egyből kiszúrtam Lily vörös hajkoronáját az egyik asztalnál. James Potter vele volt. Ott ült mellette, és messziről látszódott, hogy jól szórakoznak. Habár nem akartam őket megzavarni, mégis odasiettem hozzájuk, és bosszúsan vágódtam le az egyik üres székre.

- Te hol voltál? - nézett rám csodálkozva Lily.

- Hagyjuk... - intettem le, és ledobtam magam mellé Sirius zakóját, ami még mindig a vállamon volt.

- Hol van Sirius? - nézett most rám James is.

- Azt én is szeretném tudni.

- Mi történt? - hajolt hozzám közelebb barátnőm, lerázva ezzel magáról James kezét, ami a fiúnak nem igazán tetszett.

- Nem tudom... Csak úgy ott hagyott.

- Hol?

- Sétáltunk egyet. - feleltem, ugyanis valamiért nem akartam elmondani nekik a titkos helyünket - Aztán hallott valamit... Valami... Nem is tudom, olyan volt, mint a farkasüvöltés. Aztán csak úgy magamra hagyott.

- Mi? - hajolt közelebb James, és mintha számolgatni kezdett volna az ujjain - Mikor volt ez?

- Talán egy órája.

- Hogy az a... - pattant fel, és Lily-re nézett.

- Menj! - bólintott a lány megértően - Siess!

Lily

- Na haragudj! - suttogta James a lány arcába, majd mielőtt Lily ellenkezni tudott volna, lenyomott egy puszit az arcára. Aztán szinte pillanatok alatt el is tűnt.

- Hova ment? - vontam kérdőre Lily-t, aki mintha teljesen máshol járt volna - És hol van Sirius?

- Figyelj, Gwen... - vette komolyabbra a szót - Ez elég bonyolult dolog. Ezt én nem mondhatom el neked, ezt csakis ők tehetik meg.

- Mi? Mi van?

- Ne haragudj! - fogta meg a kezemet, és bocsánatkérő szemekkel nézett rám.

- Jó. Persze. - rántottam meg a vállamat, és lezártnak tekintettem a témát - Most viszont, ha nem haragszol, akkor magadra hagylak. Eléggé kimerített ez az egész.

- Nem maradsz még egy kicsit? - kérlelt.

- Nem. Ne haragudj! - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd magára hagytam.

Be kellett ismernem magamnak, hogy kicsit haragudtam rá. Rá is és James-re is. De legfőképpen Sirius-ra. Azt hittem, hogy egy fantasztikus estém lesz, ehelyett egyedül ballagok a kastély sötét folyosóin. Gondolataim között őrlődve csak arra lettem figyelmes, hogy elhomályosodik a látásom, és érezni kezdtem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon. Sírtam. Magam sem tudtam, hogy miért, de patakokban ömlöttek a könnyeim. Habár hideg volt, nem akartam még visszamenni a szobámba, mert tudtam, hogy Nicole csakis arra vár, hogy elmeséljem neki az estémet. Ehhez pedig kicsit sem volt kedvem, főleg így, hogy még én magam sem értem, mi is történt igazából. Kimentem hát az udvarra, és leültem az egyik boltíves ablak alá. Tekintetem kezdett tisztulni, és hátrahajtott fejjel a csillagokat kezdtem pásztázni. Elsőnek persze pont a legszebbet, a legfényesebbet szúrtam ki. A Szíriuszt.

- Minden oké? - szinte kiugrott a szívem, mikor a sötétből előttem termett egy alak.

- Te jó ég! - kaptam a szívemhez - Megijesztettél!

- Nem állt szándékomban. - húzódott mosolyra a szája a váratlan látogatómnak - Leülhetek?

- Aha. - bólintottam, és újra az égre emeltem a tekintetem.

- Bocs a korábbiért. - szólalt meg pár percnyi csend után.

- Semmi baj. - rántottam meg a vállamat - Én sem akartam olyan durva lenni. Nem is tudom, hogy miért beszéltem úgy. Sosem szoktam.

- A bátyám hozta ki belőled. - mondta szórakozottan - Mindenkiből a legrosszabbat hozza ki.

- Regulus! - szóltam rá, de nem azért mert megint Sirius-t szapulta, hanem mert most nem akartam róla beszélni.

- Bocs. - hajtotta le a fejét - Mit csinálsz itt kint?

- Csak levegőzök egyet.

- Szomorúnak tűnsz. - oldalra billentette a fejét, és úgy vizsgálta az arcomat - Megbántott?

- Nem. - erőltettem magamra egy mosolyt - Igazából azt sem tudom, hogy hol van.

- Itt hagyott? - meglepődve húzta fel szemöldökét.

- Azt hiszem. De hagyjuk is, oké?

- Ha én kísérhettelek volna el a bálba, akkor most nem szomorkodnál itt. - hajolt hozzám közelebb - És tényleg jobban illett volna rád ez a ruha is. - nevette el magát, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám - Nagyon szép vagy.

- Köszönöm. - hajtottam le a fejemet, majd pár másodperc múlva megéreztem a kezét az államon.

- Regulus! - szóltam rá ijedten, mikor ráeszméltem, hogy meg akar csókolni.

- Ne haragudj! - távolodott el újra - Tényleg bejön neked ez a barom, ugye?

- Azt hiszem...igen. - vallottam be most először hangosan.

- Akkor csak remélni tudom, hogy van magyarázata a mai napra, és hogy nem bánt meg többet. - mondta, és felállt mellőlem - Ne maradj itt sokáig, mert még megfázol. Jó éjt!

- Neked is.

 Már jóval elmúlt éjfél, mire visszaértem a szobámba. Nicole szerencsére már az igazak álmát aludta addigra. Reggel pedig még mindig mélyen aludt, mikor én kikászálódtam az ágyból. 

Mivel nagyon korán volt, és mivel lemaradtam este az ünnepi vacsoráról is, ezért a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek valami ennivalót. 

Már éppen a asztalnál ültem a szinte üres teremben, mikor Lily odalépett hozzám.

- Beszélhetünk? - kérdezte félénken.

- Persze. - bólintottam neki kedvesen, és a velem szemben lévő helyre mutattam. Nem haragszok rá, hiszen ő tényleg nem tehet semmiről sem. 

- Hogy érzed magad? 

- Kicsit fáradt vagyok, de amúgy minden oké. - biztosítottam, talán túl meggyőzően is.

- Nem haragszol rám a tegnapi miatt, ugye? 

- Persze, hogy nem. - nyugtattam meg, mire egy hatalmas sóhaj szaladt ki a száján. 

- Hidd el, hogy elmondtam volna. Nagyon szívesen. De igazából még rám sem nagyon tartozik a dolog.

- Semmi baj, Lily!

- Sirius majd biztos beszámol róla, amint úgy érzi, hogy megteheti. 

- Miért tenné? - kérdeztem zavartan nevetve. 

- Mert tetszel neki, és teljesen odavan érted. 

- Hagyjuk! - intettem le. 

Gwen

- De tényleg! Potter is mondta.

- Tényleg! - csaptam le egyből a témára, remélve, hogy elterelhetem a szót Sirius-ról - Történt köztetek valami tegnap este? 

- Nem. Dehogy! - emelte fel védekezve a kezeit.

- Az a puszi nem arról árulkodott. 

- Nem is értem, hogyan merészelte. Azért még nem számoltam vele. - kezdett mérgelődni a vörös lány, de persze látszott rajta, hogy nem is bánja annyira azt a tegnap esti puszit.

- Szóval ő sem ért vissza tegnap este? 

- Nem. De hidd el, hogy...

- Hagyjuk, Lily! Kérlek!

- Elnézést a zavarásért, Miss Fray! - lépett az asztalunkhoz hirtelen McGalagony professzor.

- Jó reggel, tanárnő! - üdvözöltük. 

- Madame Pomfrey üzeni önnek, hogy nagy szüksége lenne a segítségére a Gyengélkedőn. - mondta a szokásos monoton, mégis parancsoló hangján. 

- Köszönöm, tanárnő! - bólintottam, majd egyből fel is pattantam.

- Én is jövök! - hallottam meg Lily hangját a hátam mögött, és pillanatok alatt utol is ért. 

Belépve a Gyengélkedőre egyből a serénykedő javasasszonyt pillantottuk meg.

- Ne haragudjon, hogy ilyen korán zavarom, Miss Fray! - kért bocsánatot. 

- Semmi gond, Madame Pomfrey! Miben segíthetek? 

- Úgy gondolom, hogy a leghátsó paravánnál kezdjen, ha már úgyis az ön visszatérő betege van ott. 

- Tessék? - kérdeztem értetlenkedve, majd mikor félrehúztam a függönyt, egy pillanatra elállt a lélegzetem is. 

- Szia, picinyem! - szólalt meg az ágyon, véres ruhában fekvő Sirius.

Sirius

Majd jobban szemügyre vettem a többi ágyon fekvő pácienst is, akikben felismertem a Tekergőket.