7. fejezet: Köpkő

A szeszélyes őszi időjárásnak köszönhetően délután megérkezett az eső, így a napunk nagy részét a klubhelyiségben töltöttük volna, ha nem a legpiszkosabb hobbinkat űztük volna drága barátnőmmel. A legtöbb diáktársunk csak kinevetett minket, de a hollóhátasok már megszokták, hogy a kedvenc unaloműző játékunk nem a varázslósakk volt, hanem a köpkövezés. Habár nem rajongtak érte, ha a klubhelyiségben álltunk neki. Magunk sem tudjuk, hogy miért, de lenyűgözött minket a játék, és sokkal érdekesebbnek tartottuk a többinél. Először csak Nicole és én játszottuk, majd Xeno-t és még két diáktársunkat is sikerült játékba csábítanunk. A köpkő egyfajta golyójáték volt, melyben pontszerzéskor a vesztes egy jó adag, undorító szagú trutyit kapott az arcába.
A klubhelyiségben találkoztam Nicole-lal, Xeno-val, illetve az ötödéves Joanne Murphy-vel és a végzős Timothy Collins-szal, akikkel közösen indultunk el a bűbájtan terem felé. Flitwick professzor, mint a Hollóhát házvezetője, engedélyt adott rá, hogy használjuk a tantermét a kis játékunkra, de cserébe újra kellett alakítanunk a Roxfori Köpkő Klub-ot. Évek óta senki nem játszotta ezt a játékot a kastély falai között, pedig annak idején még volt egy klub is, amit egy Eileen Prince nevű lány vezetett.
- Tök renden Flitwick-től, hogy enged minket itt játszani. - mondta Timothy, és leült az egyik asztalhoz, miután kicsit átrendeztük a termet.
- Ja, de csak azért, mert előadtam neki szinte sírva, hogy mennyire szemetek a többiek, hogy nem engednek minket játszani a klubhelyiségben. - mosolygott ravaszul Nicole, miközben előszedte a köpkő szettjét.
- Csak szerintem illenél inkább a Griffendélbe, mint a Hollóhátba? - nézett rá szúrósan, de mégis kedvesen mosolyogva Jo.
- Na, ugye! - kiáltottam fel - Én is mindig ezt mondom. Biztos vagyok enne, hogy a Teszlek Süveg direkt csinálta. Elvégre ha minden igaz, akkor Griffendél Godrick-é volt. A Süveg szerint még egykori gazdája sem akart volna téged a saját házába.
- Micsoda poénosak vagytok! - húzta össze a szemeit Nicole.
- Most miért? - kontrázott rá Xeno is - Lehet, hogy nagyobb bajokba keverednél, mint a Tekergők.
Ahogy Xeno befejezte a mondatát, és kimondta az a bizonyos szót, kiesett a kezemből a kopkő készletem, és a kis kövek szanaszét gurultak a padlón.
- Mi történt? - kérdezte Timothy, majd egyedül ő jött oda segíteni, összeszedni a köveket. Xeno-t és Jo-t túlságosan is lefoglalta a dolog, hogy tovább szekírozzák Nicole-t.
- Kösz! - mosolyogtam rá zavartan a barna, tépett hajú fiúra. Már régóta ismertük egymást, ezért nem is értettem, hogy miért pirultam el tőle. Talán van köze ennek az imént említett Tekergőkhöz?
Összeszedtük a szétgurult köveket, de átszámolás után észrevettem, hogy egy hiányzik. Gyorsan elmormoltam magamban egy Invito-t, és már a kezemben is tartottam az elkószált darabot.
- Minden oké? - Timothy nem mozdult mellőlem.
- Persze. - mosolyogtam rá meggyőzően - Csak kicsit fáradt vagyok a munka miatt. Tudod, a Gyengélkedős dolog...
- Ja, igen. - esett le a fiúnak.
- De majd hozzászokok. Elvégre ez csak az első hét.

Gwen

- Gyertek már! - ordította el magát Nicole - Álljunk neki, mielőtt kinyírom ezt a kettőt!
Szinte az egész délutánt a bűbájtan teremben töltöttük, hiszen a játék közben csak úgy repült az idő.
Közeledtünk a vacsoraidőhöz, így összeszedtük a köpköveinket, és ahogy Flitwick-nek megígértünk, rendet raktunk magunk után.
- Megyünk vacsizni? - kérdezte Jo, mikor kiléptünk a teremből.
- Jó ötlet! - csapta össze tenyereit Timothy - Farkas éhes vagyok.
- Nekem el kell mennem a Gyengélkedőre először. - szóltam közbe.
- Ne már! - mondta Nicole lemondóan - Nem ér rá utána?
- Nicole! - néztem rá szemrehányóan - Tudod, hogy ez nem játék.
- Jóóóó! - intett felém - Menj, te kis stréber.
- Sietek, oké? Tegyetek félre nekem egy adag tökös pitét. - kiáltottam utánuk, majd az ellenkező irányba indultam el.

A Gyengélkedőre érve csak intettem egyet Madame Pomfrey-nak, hogy megérkeztem, majd gyorsan hozzákezdtem a vacsoraosztáshoz. Szokás szerint hétvégére megfogyatkoztak a betegek, hiszen ilyenkor a legbetegebbek is hirtelen jobban kezdik érezni magukat. Vajon miért? Csak nem a hétvége miatt?
- Gwen? - hallottam meg a hangot az egyik függöny mögül. Arra kaptam a fejemet, és megpillantottam a vörös hajkoronát.
- Lily! - lepődtem meg - Hát te?
- Remus-t látogattam meg. - mutatott a függöny felé, és egyből leesett, hogy a griffendéles Tekergő a Gyengélkedőn fekszik - Elhoztam neki a leckét.
- Ez rendes tőled. - mosolyogtam rá.
- Hogy telt a napod?
- Egész jól. - rántottam meg a vállamat, és kezdett gyanús lenni ez a kedvesség. Persze tényleg nagyon jóban vagyunk, de csak órákon szoktunk beszélgetni, vagy a folyosókon, ha összefutunk.
- Van valami a hajadba. - nézett rám, felhúzva az orrát - Valami nyúlós trutyi.
- Ó! Ne már! - nyúltam a fülem mellé, ahova mutatott, és egyből beleragadt a kezem az említett  undormányba.
- Mi az?
- Köpköveztünk a többiekkel, és habár én nyertem többször, néha én is kaptam egy kis trutyit. - meséltem Lily-nek a délutánomat - Azt hittem, hogy megtisztítottam magam. De ezek szerint nem, és le sem akar jönni. - húztam el a kezemet a hajamtól - El kell mennem lemosni.
- Segítsek? - kérdezte Lily, és már nyúlt a pálcája után.
- Nem kell, köszi. Már úgyis befejeztem a munkát.
- Amúgy én is szeretem a köpkövezést, de sajnos nálunk nincs olyan, akit érdekelne. - húzta el a száját.
- Ha szeretnéd, akkor csatlakozhatsz hozzánk legközelebb. - ajánlottam fel neki hatalmas mosoly kíséretében. Mindig örültem annak, ha találtam valakit, aki szereti az a játékot.
- Az nagyon jó lenne. - lelkesedett.
- A bűbájtan teremben szoktunk összejönni. Flitwick professzor engedélyezte, de csak ha megalapítottuk a hivatalos klubot is. - forgattam meg a szemeimet.
- Szuper. Legközelebb szóljatok! - bólogatott a vörös lány.
- Úgy lesz. - mosolyogtam rá, majd búcsút intve a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. El sem hiszem, hogy a többiek nem szóltak, hogy tiszta trutyi a hajam. Nicole-ból kinéztem, hogy direkt nem figyelmeztetett, de a többiek...
A mosdóban csak bőséges vízzel sikerült megszabadulnom a bűzös trutymótól. Mikor kiléptem a folyosóra, hirtelen meg is torpantam, ugyanis nem várt látvány tárult elém. Nem messze tőlem három fiú, varázspálcájukkal egy negyediket céloztak meg, aki fejjel lefelé lógott.
- Hé! - kiáltottam rájuk, de ők mintha meg sem hallották volna - Tegyétek le! - közelebb érve újra figyelmeztettem őket.
- Ne üsd bele az orrodat ebbe, kislány! - mondta a szemüveges fiú, rám sem nézve.
- Tegyétek le, vagy büntetőmunka lesz belőle. - mondtam nekik újra, mire a nekem háttal álló fiú, Sirius Black, hirtelen felém fordult, és rám nézett.
- Picinyem! - mosolyodott el - Nem kell egyből fenyegetőzni.
- Eresszétek el! Gyerünk!
- Potter! - hangzott a kiáltás a folyosó végéről, ahol megjelent Lily. A vörös lány arca szinte ugyan olyan színben úszott, akár a hajkoronája.
- Evans! - kiáltott vissza James Potter az érkező lánynak, de a pálcáját még mindig nem mozdította - De jó látni téged!
- Fogd be, Potter, és tegyétek le Perselus-t. - mondta újra a lány, és csak ekkor vettem észre, hogy a fiú, aki fejjel lefelé lóg, nem más volt, mint Perselus Piton.
- Pipogyusz nem bírt magával. - szólalt meg Sirius is, én pedig egyből rá néztem. Észrevettem, hogy nem is Lily-nek beszélt, hanem engem bámult, és hozzám intézte szavait. Lily és én egymás mellett álltunk, mindketten karba tett kézzel. Szerintem elég szigorúnak tűntünk, de a fiúk ezek szerint nem ijedtek meg.
- Engedjétek el, oké? - szólaltam meg ezúttal kissé kedvesebb hangnemben.
- Óhajod számomra parancs, picinyem! - mondta Sirius, és eltette a pálcáját. Peter Pettigrew, a harmadik fiú, egyben a Tekergők tagja kissé zavartnak tűnt, de követte Sirius-t.
- Ne már, srácok. - jajdult fel James - Megijedtek pár mérges nénitől? Mik vagytok, gyerekek?
- Inkább te vagy olyan, mint egy gyerek. - csúszott ki a számon, amire mindhárom Tekergő meglepetten nézett rám, Lily pedig kacagni kezdett.
- Oké, Potter! Most már add fel! - mondta még mindig nevetve a vörös lány - Vagy büntetés lesz.
- De csak akkor, ha te büntetsz meg. - kacsintott rá James a lányra, majd nagy nehezen leeresztette a pálcáját.

James

- Jól vagy, Perselus? - fordult Lily a földre eső fekete hajú fiú felé, aki valamit dünnyögött, majd pillanatok alatt eliramodott.
- Pipogyusz megérdemelte, amit kapott. - állt ki az igaza mellett James.
Lily csak megtekerte a fejét, majd magunkra hagyott. Nem sokkal később James tovább szidva Perselus Piton-t, elvonult, nyomában Peter-rel. Már csak én és Sirius voltunk a folyosón.
- Mitől vizes a hajad? - szólalt meg hirtelen a mellettem álló fiú egy pár pillanatnyi kínos csend után.
- Öhm... Mi? - néztem rá zavartan.
- A hajad. - mutatott a fejemre, majd a kezébe vett egy tincsen a még mindig vizes hajamból.
- Ja, igen! - akadozott a szavam - A barátaimmal köpköveztünk, és volt egy-két rossz köröm.
- Miért nem használtál mágiát a tisztálkodásra? - nézett rám furcsán.
- Mert ha a legapróbb dolgokra is mágiát használnék, az túl unalmas lenne. - feleltem vissza kissé szemtelenül - Nem gondolod?
- De. De, lehet. És te nem vagy unalmas. - mosolyodott el, majd visszaejtette a hajamat a vállamra, amit eddig az ujjai között tartott.
- Öhm... Most mennem kell. - mutattam a folyosó vége felé.
- Arra mész? Akkor veled megyek egy darabig.
- A Nagyterembe megyek, vacsorázni.
- Szuper, mert én is. - kacsintott rám - Aztán meglátogatom Remus-t.
- Arra már lejár a látogatási idő. - figyelmeztettem, miközben elindultunk a célunkhoz.
- Megoldom! - mondta alig hallhatóan, mire szúrósan néztem rá.
- Látom, nagyon szeretnéd azt a büntetést. - tekerte meg a fejemet.
- Már furcsa is lenne, ha hetente legalább kétszer nem kapnék büntetőmunkát. - nevetett, és én is vele nevettem - Amúgy kösz, hogy nem büntettél meg minket az előbb.
- Nem sokon múlt, és ahogy láttam, Lily-nél sem.
- Jajjj, ezek ketten James-szel odavannak egymásért, csak nem merik bevallani még maguknak sem. De a hülye is látja. - intett egyet lazán a kezével. Természetesen a be nem kötözött kezével.
- Tényleg? - lepődtem meg, hiszen erre nem is számítottam. Mondjuk, jobban belegondolva lehet benne valami.
- Persze. De erről egy szót se nekik. Mondjuk, úgyis mind a ketten tagadnák.
- Hát... Majd biztos, hogy előbb-utóbb alakul valahogyan. Elvégre, ha tetszenek egymásnak, akkor valamelyikük csak lépni fog.
- Túl beszari az én drága barátom. Evans meg túl makacs, és büszke ahhoz, hogy bevalljon bármit is. Elvégre, gondolj bele. A Roxfort éltanulója és a legnagyobb bajkeverője együtt? Furcsa lenne.
- Miért? - bukott ki a kérdésem - Elvégre pont jól kiegészítenék egymást.
- Nem tudom. Talán. De hát ez csak rajtuk múlik. - rántotta meg a vállát - Itt is vagyunk!

Sirius

- Akkor jó étvágyat! Jó éjt! És ne bukj le, oké? - mosolyogtam rá, és céloztam az esti kis kirándulására, amit Remus-hoz tervez.
- Meglesz! - kacsintott rám, majd magára hagytam, és csatlakoztak köpköves klubtársaimhoz a Hollóhát asztalánál.
- A mai napon már másodszor érkezel Sirius Black-kel a Nagyterembe. - húzta fel a szemöldökét Nicole, mikor leültem mellé.
- Fogd be! - néztem rá szúrósan - Az ajtó előtt találkoztam vele, és megbeszéltük, hogy mikor kötözöm újra a sebét holnap reggel.
- Ahaaaa! - nevetett barátnőm, majd hagyta is a témát.
Elkezdtem enni a vacsorámat, és szememmel már megint Sirius-t kerestem a Griffendél asztalánál. Mikor megláttam, meglepődve vettem észre, hogy éppen engem nézett. 

6. fejezet: A megmentő

A napjaim ugyan úgy teltek, mint az elsők. Tanulás, munka, tanulás, munka, és így tovább. Az órákon megpróbáltam teljes erőmmel koncentrálni, de nem mindig jött össze. Viszont megnyugtatott annak a ténye, hogy McGalagonynak tetszett a dolgozatom, sőt, elismerésképpen tíz ponttal jutalmazta a Hollóhátat.  Elmondása szerint ugyanis nem sűrűn lát ilyen kidolgozott, és érdekességekkel teli irományt. Meg kell köszönnöm Sirius-nak. Persze ahhoz találkoznom is kellene vele, ami a napokban egyszer sem fordult elő. Még csak messzi távolból sem láttam. Sirius után pedig a tegnapi nap már a barátai, James Potter, Remus Lupin és Peter Pettigrew is leléptek a térképről. Lily szerint többször fordult már elő ilyen az évek során, eddig csupán nem keltette fel az én figyelmemet a dolog.

Szombat reggel sikerült megint korán felkelnem, pedig nem sok esélyt adtam volna magamnak.

Kikászálódtam az ágyból, majd miután elvégeztem a dolgaimat a fürdőszobában, magamra kaptam egy farmert, és egy kék pulóvert. Szombat volt, nem kellett talárt viselnem, de a házam színeihez azért hű maradtam. Hajamat laza lófarokba fogtam, arcomat csak két kézzel megpaskoltam, hogy adjak neki egy kis színt. A tükörbe nézve ugyanis tudatosult bennem, hogy úgy nézek ki, mintha most húztak volna ki a roxforti tóból.

A szobatársaimra pillantottam, de ők még édesen aludtak. Nem akartam felébreszteni őket, ezért lementem a klubhelyiségbe.

- Szép jó reggelt, napfény! - hallottam meg a vidám, mély hangot az egyik kanapé felől. 

- Neked is! - dörzsöltem meg a szememet, és a korai napsütéstől hunyorogva néztem a szélesen mosolygó fiú felé - Mit csinálsz itt? 

- Házit írok. - rántotta meg a vállát könnyedén, és az asztalon elterülő pergamenekre és könyvekre mutatott. 

- Te aztán igazi stréber vagy, Xenophilius Lovegood! - nevettem rá, mire ő csak csúnyán nézett vissza. Xenophilius Lovegood ötödéves, talán az egyik legelszántabb és legszorgalmasabb hollóhátas. A maga módján kedves fiú, de aki nem ismerte közelebbről, és nem szokott hozzá a különc viselkedéséhez, az kissé bolondnak tartotta.

- Ki beszél? 

- Miért nem töltöd a szombatot inkább pihenéssel?

- A pihenéssel nem megyünk semmire sem, csakis a tanulással. Ezt pont neked kell magyaráznom? 

- Nekem aztán nem! - tettem fel a kezeimet - De még én is tudom, hogy pihenni is kell néha.

- Mondod te, aki még extra feladatot is bevállalt ebben az évben. 

- Hogy is mondtad? Csakis a tanulással megyünk valamire. - kacsintottam rá, majd sarkon fordultam.

- Hova mész? - kiáltott utánam.

- Tanulni, Xeno. Tanulni! - kacagtam vissza, miközben kimásztam a klubhelyiség bejáratán. Utam természetesen egyből a Gyengélkedő felé vezetett. Alig, hogy beléptem a nagy faajtón, tudatosult bennem, hogy az éjszaka folyamán történt pár dolog. Madame Pomfrey úgy sürgött-forgott, ahogy eddig csak ritkán láttam. 

- De jó, hogy itt van, kedvesem! - intett felém, mikor észrevette, hogy tátott szájjal bámulok felé. Én csak zavartan megráztam a fejem, és azonnal mellette teremtem. 

- Miben segíthetek? - kérdeztem izgatottan, és vártam, hogy végre valami értelmes feladattal bízzon meg.

- Két sérülés történt nemrégiben. - mutatott a két paraván felé - A bal a magáé.

- Tényleg? - néztem rá csillogó szemekkel, de közben remegtek a lábaim.

- Igen. Pár vágásról van szó. Magára bízhatom, Miss Fray? 

- Persze. Természetesen! - bólintottam határozottan - Megoldom!

Magamhoz vettem pár kötszert, ás a bal oldali paraván felé vettem az irányt. Mikor elhúztam a függönyt, hirtelen megfagyott bennem a vér, és meglepettségemben még a kötszerek is kiestek a kezemből. 

- Szia, picinyem! - mosolygott rám az ágyon fekvő fiú fájdalmas arccal.

- Sz...Szia! - köszöntem vissza, és gyorsan összeszedtem a földről az elejtett dolgokat.

- Mindig csak itt futunk össze. - nevette el magát, miközben én az ágyhoz siettem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a sérüléseit. 

- Mivel az eddigi évedet itt töltötted. Pedig alig pár napja kezdődött a tanítás. - válaszoltam, rá sem nézve - Mi történt veled? - próbáltam faggatni, miközben óvatosan kiszedtem a szakadt pólóját a felkarján ejtett vágásokból. 

- Rossz vége lett a bulinak! - viccelődött.

- Azt látom. - néztem a szemébe, de mikor észrevettem, hogy az arcomat fürkészi, újra a sebekre koncentráltam - Tudod, ha megmondanád, hogy mi vágott meg, talán könnyebb lenne kezelni.

- Sajnos nem emlékszek. - húzta el a száját, és tudtam, hogy csak mellébeszél. Ami ilyen vágásokat ejt a bőrön, azt az ember nem felejtené el egykönnyen. 

- Ha nem, hát nem. - rántottam meg a vállamat - Először kimosom a sebeidet, aztán fertőtlenítem. Ez sajnos egy kicsit fájni fog, de óvatos leszek. - magyaráztam neki, miközben egy pálcaintéssel meglangyosítottam a vizet, amit az imént varázsoltam az asztalra - Na, nézzük! - mondtam, felkészítve Sirius-t és talán magamat is. Óvatosan belecsöpögtettem a langyos vizet a vágásba. - Nem fáj? 

- Nem. - rázta meg a fejét.

- Majd fog. - mondtam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

Gwen

- Ezt te élvezed? - nevette el magát.

- Én? - néztem rá még mindig nevetve - Dehogy!

- Hazudós! - vágott vissza, majd fáradtan hátrahajtotta a fején a párnára, és csendesen tűrte, hogy kitisztítsam a sebeket.

- Ez kicsit csípni fog. - mondtam halkan, mielőtt alkoholt csepegtettem az immáron tiszta vágásokba. Sirius egy hangot sem adott ki, összeszorított szájjal és szemekkel tűrte a fájdalmat. - Kész is. Most rárakom a farkasalma levelet, és bekötözöm. Aztán kész is vagyunk. 

A művelet végéig egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, csak mikor az összes vágásra kötés került.

- Ennyi? - nézett rám elég elgyötört arccal a fiú. 

- Igen. - bólintottam, miközben rendet raktam magam után - De minden reggel újra kell kötözni.

- Bent kell maradnom? - kérdezte reménykedve, habár nem igazán tudtam kivenni a szavaiból, hogy annak örülne jobban, ha maradhatna vagy ha mehetne.

- Nem tudom. Madame Pomfrey majd eldönti, hogy szükséges-e.

- Szerinted? 

- Tessék? - néztem rá kérdőn. 

- Te mit mondasz? Maradnom kell vagy sem? 

- Majd Madame Pomfrey...

- De engem a te véleményed érdekel.

- Miért? - kérdeztem furcsállva.

- Te vagy a megmentőm, nem pedig Pomfrey. - mosolygott rám, majd végszóra feltépve a függönyt, megjelent a javasasszony.

- Mr. Black! - nézett szigorúan az ágyon fekvő fiúra, akinek szeme meg sem rebbent attól, hogy Madame Pomfrey hallotta az utolsó szavait. Nekem viszont annál vörösebb lett az arcom. - Jó látni, hogy újra a régi. A reggeli szenvedését látva nem sok jóra számítottam.

- Ez nem is igaz. - jött zavarba Sirius, és lopva rám nézett. Madame Pomfrey jól visszavágott neki. 

- Nézzük, milyen munkát végzett, Miss Fray. - mondta a nő, majd hosszas ellenőrzés után rám pillantott - Nagyon jó! Szép munka, kedvesem! 

- Köszönöm! - mosolyodtam el zavaromban. 

- Mr. Black! - nézett a fiúra - Ha akar, akkor elmehet. De minden reggel vissza kell jönnie, hogy Miss Fray újrakötözhesse a sebeket. 

- Én? - szóltam közbe meglepetten. Azt hittem, hogy ő fogja ezután ellátni.

- Igen, kedvesem! Elvégre maga a megmentője, nem? - nézett Sirius-ra a nő felhúzott szemöldökkel. 

- Rendben. - bólintottam. 

- És Remus? - kérdezte hirtelen Sirius.

- Neki természetesen maradnia kell még pár napig, de nem olyan vészesek a körülmények. - mondta a nő, majd magunkra hagyott. 

- Remus a másik sérült? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Igen. De én jobban megúsztam, mint ő. 

- Te jó ég! Mi történt veletek? - kérdeztem aggódva.

- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát.

- Öhm... Oké. - hagytam rá, mert láttam, hogy nem akar mesélni arról, hogy mi történt velük az éjjel - Most megyek, és kiosztom a reggeliket.

- Oké. 

Nagyjából negyed óra alatt végeztem a reggeliztetéssel, majd a saját korgó gyomromra hallgatva a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek valami ételt. 

- Elkísérhetlek? - ugrott elém az egyik folyosón a hosszú, barna hajú fiú, aki nemrég még a Gyengélkedőn feküdt. 

- Reggelizni megyek. - mondtam meg sem állva.

- Az nekem sem ártana. - felelte, és már együtt szedtük a lábainkat a Nagyteremhez vezető úton. 

- Miért nem maradtál bent? 

- A Gyengélkedőn? Áááá! Nem nekem való a hely, és ahogy mondtad, a tanév eddigi napjait szinte végig ott töltöttem. 

- Mert mindig bajba keveritek magatokat. 

- Nem csak arról van szó... - mondta lehajtott fejjel, és megálltunk a Nagyterem ajtajában - Ezt nem értheted.

Sirius

- Tényleg? 

- Tényleg. Ez... Hagyjuk! - legyintett egyet az ép kezével - Majd találkozunk! - mondta, majd a neki integető James és Peter felé vette az irányt. 

Én a Hollóhát asztalához siettem, ahol barátnőm, Nicole már két pofára tömte magába a zabpelyhet. 

- Mióta társalogsz te Sirius Black-kel? - nézett rám gyanúsan a lány. 

- Neked is jó reggelt! - válaszoltam, miközben helyet foglaltam mellette, és nagyot kortyoltam a narancslevembe. 

- Szóval? 

- Azóta, mióta én kötöztem be a sebeit ma reggel. 

- Szóval kaptál végre valami jó melót is? 

- Fogjuk rá! - mondtam, majd beleharapva a pirítósba, szemeimmel akaratlanul is Sirius-t kezdtem keresni. 

5. fejezet: Szökésben

A nap lassan nyugovóra tért, mikor én még mindig a könyvtárban ültem, és ugyan azokat a könyveket bújtam, amiket tegnap már egyszer átnéztem. Az agyam teljesen kikapcsolt, és fogalmam sem volt róla, hogy mit írtam le előző nap. Az elvárt kétezer szóból nagyjából négyszáz volt meg, de hiába próbálkoztam, nem ment. Hát nem volt elég rossz az elmúlt két napom? Már most el van rontva a holnapi is, ha nem tudom leadni a dolgozatot.

A könyvtár csendjét kihasználva, a fejemet lehajtva, csukott szemmel próbálkoztam visszaemlékezni a tegnap leírtakra.
- Te itt alszol? - a mély hangra olyan hirtelen kaptam fel a fejemet, hogy a tinta, ami a pergamenem fölé volt téve, most elárasztotta az egész lapot.
- Ezt nem hiszem el! - néztem rá kikerekedett szemekkel - Ez nem lehet igaz. - próbáltam menteni a menthetőt, de hiába.
- Ez a dolgozat nem akarja, hogy leadják. - nevetett a fiú, és leült velem szembe.
- Ez a dolgozat már régen készen volt, csakhogy te felgyújtottad. - néztem szúrósan a szürkés szemekbe.

Gwen

- Mondtam, hogy segítek, de te sehol nem voltál. - rántotta meg a vállát.
- Te már délben nem voltál ott.
- Kiengedtek. - mondta, és kényelmesen elterpeszkedett a széken, a lábait pedig az asztalon pihentette meg.
- Ha Madame Cvikker meglátja, hogy a könyveire teszed a sáros cipődet, Merlin irgalmazzon neked.
- Fáj a lábam.
- Akkor miért nem vagy a Gyengélkedőn?
- Mondtam már, mert Madame Pomfrey kiengedett. Úgy gondolta, hogy ha ehetek reggelire melaszos sütit, akkor nincs is olyan nagy bajom.
- Neee! - a szívem majdnem kiugrott a helyéről - Megtudta, hogy azt ettél?
- Meg! - bólintott - De ne aggódj, azt mondtam, hogy James-ék hozták nekem. Nem árultalak el.
- Köszönöm!
- Én köszönöm. Nagyon finom volt. Igazi életmentő kaja. - csukott szemmel emlékezett vissza a süti ízére, és egy hatalmasat nyelt - Nem keverhettelek bajba, hiszen így is elég bajt okoztam. Na, nem mintha nem tettem volna jót azzal, hogy elégettem azt a borzalmat.
- Ugyan már! Nehogy azt mondd, hogy te akkora szakértő vagy átváltozástanból.
- Nem igazán. De ezt a téma a kisujjamban van. - mondta flegmán, és maga elé húzott egy könyvet - Itt is van. - szólalt meg egy kis idő után - Látod? Te azt írtad, hogy az átváltozás fájdalmakkal jár, de ez nem így van. Kezdjük ott, hogy ha valaki Animágus akar lenni, annak elég hosszú folyamatokat kell átélnie. Tudtad például, hogy az első lépések között van, hogy egy egész hónapig Mandragóra levelet kell a szádban tartani?
- Fúj! - húztam el a számat - Nem. Ez igaz?
- Persze! - bólintott meggyőzően, sőt, mintha kissé sértőnek találta volna, hogy megkérdőjelezem - Az átváltozástan és az animágia nem ugyan az. Az átváltozás egy varázslati forma, az Animágia viszont örökre szól. Persze, nem magad választod meg, hogy mi akarsz lenni. Ez a személyiségtől függ. Gondolj bele, hogy mindenki oroszlán meg hasonló erős állat akarna lenni. - nevette el magát, nekem pedig mosolyognom kellett rajta. Nagyon ért hozzá. Igazán érdekelheti ez a dolog, ha ennyi mindent tud. Még olyanokat is mondd, amikről én sosem hallottam. Például azt is megtudtam, hogy az első feljegyzett Animágus egy ókori görög varázsló, Falco Aesalon volt. Illetve, hogy az Animágus állati formáján gyakran megmaradnak az ember megkülönböztető jelei.
- Az igaz, hogy a patrónusnak is köze van ahhoz, hogy kiből milyen állat lesz? - kérdeztem meg később, mikor a dolgozatom már bőven túllépte a kétezer szót.
- Végülis igen. Szóval ha nem is leszel Animágus, a patrónusodból sejtheted, hogy milyen állat lehetnél. Mindkettő a belső énünket tükrözi.
- Értem! - bólintottam, és tovább jegyzeteltem. Sirius szinte bele sem nézett a könyvekbe, mindent fejből mondott.
- Ja, és azt ki ne hagyd, hogy minden Animágusnak regisztrálnia kell magát. Ellenkező esetben akár az Azkabanban is végezhetik.
- Erről már hallottam, meg ez persze érthető is. - bólogattam, és úgy éreztem, hogy ezzel le is zárhatom az irományom - Köszönöm!
- Nincs mit. Hiszen miattam kellett újra megírnod.
- Be kell ismernem, nem is olyan nagy baj, hogy újraírtam. Rengeteg új dolgot mondtál. Olyanokat, amikről a könyvekben egy szót sem írnak. Honnan tudtad ezeket?
- Öhm... Otthon olvastam róla. - mondta kissé zavartan, miközben leemelte lábait az asztalról - Nem olyan nagy ügy.
- De tényleg! Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg. Észak-Amerikában bőrjárónak nevezik őket? Nagyon furák az amcsik, nemde? - nevettem el magam, de Sirius csak bámul rám - Köszönöm még egyszer.
- Nincs mit! - kissé felém pillantva felállt az asztaltól - Most mennem kell, már késő van.
- Öhm... Oké. Jó éjt! - köszöntem neki, de arra ő már messze járt. Most miért futott el ilyen hirtelen? Talán valami rosszat mondtam? Meglehet, hogy kicsit sokat fecsegtem, pedig egyáltalán nem szokásom.

Már nagyon későre járt, mikor elhagytam a könyvtárat, és a klubhelyiség felé vettem az irányt. Szapora léptekkel szeltem a lépcsőket a Hollóhát-toronyban, míg meg nem érkeztem a tetején lévő ajtóhoz. A nagy, bronz kopogtatóval ütöttem párat a fán, és vártam az újabb fejtörőt, amivel bejuthattam a klubhelyiségbe. Az ajtónkon ugyanis nem volt kilincs, sem pedig zár, csak egy nagy, ósdi bronz kopogtató, amit ha megkopogtattunk, feltett egy kérdést, és jó válasz esetén beeresztett. Ez az egyszerű sorompó már ezer éve tartja távolt az illetékteleneket.
- Mennyi föld van egy három méter hosszú, három méter széles és egy méter mély gödörben? - szólt a kopogtató.
- Ez nagyon könnyű! - forgattam meg a szemeimet - Semennyi, ugyanis a gödörben nincs föld. Éppen ezért gödör.
Az ajtó rögtön kinyílt, és utat engedett nekem a klubhelyiségünkbe. A kerek teremben csupán pár felsőbb éves tartózkodott, akik a házi feladataikon körmöltek. Nicole-t az egyik kanapén elterülve találtam meg, ahová fáradtan vágódtam le mellé.
- Hol voltál? - nézett rám a bűbájtan könyve fölött.
- Házit írtam a könyvtárban.  fújtam ki a levegőt.
- Ennyi ideig? Azt hittem, a Gyengélkedőn túlórázol.
- A francba! - kiáltottam fel, mire többen is furcsállva felém fordították a fejüket.
- Mi van?
- Elfelejtettem a vacsorát! - ugrottam fel, és mindent otthagyva futottam az ajtó felé - Lassan egy órája végeznem kellett volna.
Bámulatos gyorsasággal szedtem a lépcsőfokokat, és rohantam végig a folyosókon, egészen a Gyengélkedő bejáratáig. Ott lelassítottam, és mély levegőt véve léptem be az ajtón. Szerencsére Madame Pomfrey nem volt szem előtt, így gyorsan végigszaladtam az ágyak között, és sűrű bocsánatkérések közepette a betegektől, kiosztottam a vacsorákat. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem buktam le, hogy elkéstem, és mivel nem is szerettem volna, a munkám végeztével elhagytam a Gyengélkedőt.
Valamivel nyugodtabb tempóban vezetett vissza az utam a Hollóhát-toronyba, mígnem a hátsómra nem ültem az egyik kanyarban.
- Jól vagy? - suttogta egy hang, és felsegített.
- Fogjuk rá! - dörzsöltem a hátsó felemet, miközben bosszúsan néztem a velem szemben álló Sirius Black-re.
- Ne haragudj! - hangja még mindig halk volt, de hallani lehetett rajta azt is, hogy eddigi útját futva tette meg - Nem láttalak.
- Vettem észre. - morogtam tovább, majd beugrott valami - Te mit keresel itt?
- Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled. - húzta fel a szemöldökét egy apró mosoly kíséretében, de közben zavartan tekintgetett körbe. Mintha keresett volna valamit.
- Én... kérlek szépen, prefektus vagyok. Szóval mászkálhatok a folyosókon. Ellenben te...
- Na ne szívass... - forgatta meg a szemeit - Nehogy már büntetést adj, mert kint mászkálok.
- Hát tudod, a prefektusnak pontosan ez a dolga.
- Nem néznéd el most az egyszer? Még úgysem büntettél meg soha.
- Soha? - nevettem el magam - A két kezem nem lenne elég megszámolni, hogy hányszor buktál le.
- Tényleg? - nézett rajtam végig - Nem is emlékszem.

Sirius

- Meghiszem azt. - bólogattam - Tudod mit? Most az egyszer elnézem! De csakis azért, mert nem én vagyok az ügyeletes járőr.
- Ahaaaa! - kiáltott fel, de aztán egyből halkabbra váltott - Szóval te is szökésben vagy!
- Mondhatni. - ingattam a fejem - Ugyanis a büntető feladatom körmölése közben elfeledkeztem az időről, és elmaradt a vacsoraosztás a Gyengélkedőn.
- Pomfrey leszidott? - nevetett, és látszott rajta, hogy az igenlő választ várja.
- Nem. Szerencsére nem volt ott, mikor odaértem.
- Hát én tuti kivertem volna a dilit, ha még ott vagyok, és nem kapom meg időben azt az isteni zsurló levest. - cuppantva a szájával jelezte, hogy mennyire ízletes az étel. Persze mindketten tudtuk, hogy csak viccelődik. Mosolyogva néztünk egymás szemébe, és egy pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Aztán egyre hangosodó csoszogást kezdtünk hallani, és mindketten tudtuk, hogy ki közeledik. Frics. Az öreg gondnok előszeretettel járt-kelt a folyosókon éjszakánként, és kisurranó diákokra vadászott. Nem egyszer akart engem is megbüntetni, hiába magyaráztam neki, hogy prefektus vagyok, és éppen azért járom a folyosókat, amiért ő.
- Jobb lesz, ha lelépsz, mielőtt Frics hozza a korbácsot. Akkor aztán lesz kikapsz. - suttogta Sirius nevetve, mire én csak fejcsóválva megfordultam, és a hosszabb utat választottam a klubhelyiségükhöz.
- Veled mi lesz? Nem fog elkapni? - suttogtam vissza neki.
- Jobban ismerem az kastélyt, mint az öreg. - kacsintott, majd pillanatok alatt eltűnt a sötét folyosón. Esküdni mertem volna, hogy úgy nézett ki, mintha a fal nyelte volna el.
Habár az út jóval hosszabb volt, de anélkül visszaértem a toronyba, hogy bárkivel találkoztam volna.
A klubhelyiségben már csak Nicole ült a kandalló előtt.
- Azt hittem, hogy Frics elkapott. - nevette le magát.
- Mit csinálsz még idelent?
- Téged vártalak. - rántotta meg a vállát - Úgy itt hagytál, hogy csak na.
- Bocs. - álmosan dörzsöltem a szemeimet - Hulla vagyok. A cuccaim?
- Ahol hagytad őket. - mutatott a kanapéra, ahol nemrég terpeszkedett. Összekotortam a könyveimet, és a jegyzeteimet, majd megbizonyosodtam róla, hogy a csodálatosan sikerült büntető feladatom épségben van, majd a hálókörlet felé vettem az irányt, ahová Nicole is követett.
A szobánkba belépve a baldachinnal fedett ágyam felé vettem az irányt, és belevetettem magam az égkék pehelypaplanba. Az álom pillanatok alatt elért, és életemben először Vele álmodtam. 

4. fejezet: A második megrovás

Másnap reggel korán keltem, mert el kellett még intéznem a reggelit a Gyengélkedőn az óráim előtt.

Belépve a hatalmas terembe, szinte elvakított a fény, hiszen a hatalmas ablakokon keresztül csak úgy sugárzott a napsütés.

Elővettem a pergament, amin természetesen napról-napra automatikusan megjelent minden beteg, és a számukra elrendelt étrend. Rettentő sebességgel száguldottam végig az ágyak között, és egy-egy pálcaintéssel az éjjeliszekrényekre varázsoltam az aznapi reggelit. Mikor Sirius ágyához értem, kissé megtorpantam. A függöny megint el volt húzva, de egy apró kis résen mégis beláttam. Az oldalán feküdve aludt, csak az arcába lógó hajtincsei mozogtak fel-le, ahogy nyugodtan szuszogott. Egy újabb pálcamozdítással elővarázsoltam az ő reggelijét is, majd magam sem tudom, hogy milyen gondolat vezérelt, de egy tányér melaszos süti is ott landolt a zsurló leves és a pirítós mellett. 

Amint végeztem, az utam egyből az első órámra vezetett, ami a gyógynövénytan volt. 

Habár a nap már ragyogóan sütött, elég hűvös volt a szabadban. Bimba professzor éppen akkor ért oda az üvegházakhoz, mikor én. Szeme sarkából megrovón pillantott rám, hiszen mindig pontosan érkeztem az ő óráira is, csakúgy, mint minden más órára.

- Azt hittem, már ide sem érsz. - suttogta felém Lily Evans, aki a párom volt a gyógynövénytan órákon. Ő is diákprefektus volt a saját házánál, a Griffendélnél, csakúgy, mint én a Hollóhátnál. Nem sokat beszélgettünk az elmúlt években, szoktunk találkozni a prefektusok gyűlésén, de csak azóta barátkoztunk össze, mióta Bimba professzor párokba rendezett minket egy pár hete. Ekkor derült csak ki számomra, hogy Lily egészen jó társaság, és egy kicsit még hasonlítunk is, legalábbis ami a tanulás iránti szenvedélyünket illeti. 

- Bocs. Siettem, ahogy tudtam. - fújtam ki a levegőt, miközben Bimba professzor betessékelt minket a fülledt melegházba - Csak van ez a munka...

- Tényleg! A gyakorlat Madame Pomfrey-nál. - nézett rám izgatottan, mikor leültünk a helyünkre. Közben odaintettem Nicole-nak, akinek szintén egy Griffendéles lány lett a párja, és jóval távolabb ültek tőlünk.  - Milyen?

- Nem éppen olyan, mint amilyenre gondoltam. - húztam el az orromat.

- Miért? 

Lily

- Tudod, hogy mit kellett csinálnom eddig? Kiszolgálni a betegeket. 

- De hát... egy javasasszony ezt teszi, nem? - kérdezte óvatosan a vörös lány - Mármint a betegek összes kívánságát lesni kell, nem? 

- Deee. De igazad van. - temettem az arcomat a kezeim közé - Csak azt hittem, hogy valami izgalmas feladatot kapok. 

- Majd eljön annak is az ideje, ne aggódj! - nyugtatóan megérintette a kezemet, és kedvesen felém mosolygott. 

- Ha nem zavarom a hölgyeket, akkor elkezdeném az órát! - harsogott Bimba professzor hangja, és még rá sem néztem, de már tudtam, hogy nekünk szól a megrovó kijelentése. Remek! Alig kezdődött el a tanév, már két tanárnak is meg kellett fegyelmeznie. Az eddigi éveim alatt nem volt velem ennyi probléma. 

- Nocsak-nocsak! - hallottam egy kicsit távolabbról - Evans! Máris rossz ponttal kezdi a tanévet a tanárok kedvence? 

- Hallgass el, Potter! - forgatta meg a szemeit Lily, rá sem nézve a szemüveges fiúra. Csak én bámultam rá úgy, mintha valami hülye lennék. Nem is őt figyeltem, hanem a helyet mellette. Sirius helye most üresen állt. Eddig fel sem tűnt, hogy a fiú ilyen közel ült hozzánk a gyógynövénytan órákon. 

- Miss Fray! - gondolataimból a nevem említése zökkentett ki, majd Lily alig láthatóan oldalba bökött - Kérem válaszoljon. 

- Alkaloid tartalmúak. - suttogta a mellettem ülő lány.

- Alkaloid tartalmúak! - válaszoltam egyszerre.

- Köszönjük, Miss Evans! - nézett ránk mérgesen Bimba professzor - Miss Fray, meg tudná mondani, hogy mire használjuk az alkaloid tartalmú gyógynövényeket? 

- Általában az idegrendszerre hatnak. - mondtam halkan, és rettentően szégyelltem magam, hogy nem figyeltem oda eddig. 

- Remek! Mondana párat?

- Nadragulya, csattanó maszlag, vérehulló fecskefű.

- Nagyon jó! 

Az óra hátralevő részében minden erőmmel Bimba professzorra koncentráltam, és próbáltam válaszolni a legtöbb kérdésére, de úgy tűnt, hogy nem felejtette el az óra eleji figyelmetlenségemet. Mikor már a legtöbb diák elhagyta a termet, a tanárnő magához hívott. 

- Minden rendben, Miss Fray? - tette fel a kérdést.

- Persze! Igen! - bólintottam meggyőzően.

- McGalagony professzortól hallottam, hogy büntető feladatot kapott már az első óráján. Ilyen még sosem fordult elő. 

- Igen. Rettentően szégyellem magam, tanárnő. Bocsánatot kérek a mai viselkedésem miatt. 

- Semmi gond, kedvesem. Flitwick professzor büszkén dicsekedett azzal, hogy gyakornok lett Madame Pomfrey-nál. Igaz ez? 

- Igen! - mosolyogtam rá.

- Nem fog ez gondot okozni a tanulmányi eredményeiben, ugye? 

- Nem. Biztosíthatom, hogy nem. 

- Elhiszem magának. De ha tényleg így is gondolja, akkor figyeljen oda az órákon. Célzok ezzel az összes órájára, nem csak a enyémre. 

- Igen, tanárnő! - hajtottam le a fejem bűnbánóan.

- Miss Fray! Nem azért mondom ezt, hogy leszidjam. Biztos vagyok benne, hogy remek gyógyító lesz magából, hiszen nagyon jól ért a gyógynövényekhez, és ha jól tudom, akkor bájitaltanból is igazi tehetség. Ezek a legfőbb tantárgyak, amik kellenek ehhez a szakmához. 

- Köszönöm, Bimba professzor. 

- Menjen, kedvesem! - megpaskolta az arcomat, majd útnak engedett. Kiérve a melegházból, hatalmasat szippantottam a friss levegőbe.

Gwen

- Fejmosást kaptál? - a hang a bal oldalamról jött. 

- Nem. - válaszoltam, mikor megláttam barátnőmet, Nicole-t. 

- Pedig Bimba elég szigorúnak tűnt. - húzta el a száját - Mi van veled? 

- Hogy érted? 

- Te szoktál első lenni az órákon, most meg majdnem elkéstél. Pedig mikor felkeltem, már nem voltál az ágyadban.

- Persze, mert meg kellett reggeliztetnem a betegeket. - mondtam kissé gúnyosan. 

- Ja, igaz. Azt el is felejtettem. 

- Hát én is elfelejteném ezt a két napot! - túrtam bele a hajamba. 

- Nem lesz sok? - nézett rám Nicole összehúzott szemekkel.

- Mi? 

- Hát ez az egész. A tanulás, a korrepetálások, a munka. Bírni fogod? 

- Persze, hogy bírni fogom, Nic. - jelentettem ki határozottan - Muszáj! 

- Jó! De ne hajszold túl magad, oké? 

- Persze. - mosolyát én is viszonoztam, majd ezután csendesen ballagtunk vissza a kastélyba, ahol még egy bájitaltan óra várt ránk. 

Szerencsére Lumpsluck nem panaszkodott az órai munkámra, hiszen tényleg mindent úgy csináltam, ahogy az a nagykönyvben is meg van írva. Még dicséretet is kaptam óra végén, amit a Mardekárosok, akikkel ez az óra közös volt, a szokásos beszólásaikkal jutalmaztak. 

Lassan közeledett a dél, így ismételten a Gyengélkedő felé vettem az irányt. 

Elővettem a listát, és végigfutva azt is észrevettem, hogy pár név eltűnt, helyette pedig újabbak kerültek fel. Azonban többszöri olvasás után sem találtam meg a személyt, akit kerestem. Sirius neve nem volt a pergamenen, és az ágya felé pillantva meg is bizonyosodtam róla, hogy tényleg kiengedték. Tehát lőttek a nagy segítségnek, amit ígért. Egész délután ülhetek egyedül a könyvtárban, hogy újra megírjam a dolgozatomat. 

3. fejezet: Egyezség

Átváltozástan után egyből a szobámba mentem, hogy azonnal nekiállhassak a büntetőfeladatnak, amit McGalagony szabott ki. Más esetben örülnék annak, ha esszét kell írnom valamiről, de hogy pont most? Mikor így is elég gondom van. Pár órám volt csak a feladatra, hiszen estére megint vissza kellett mennem a Gyengélkedőre, hogy kiosszam a vacsorát a betegeknek.

- Te meg hol voltál? - rontott be a szobánkba Nicole.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. - válaszoltam vissza neki megrovó hangnemben, fel sem nézve a jegyzeteimből.

- Mondtam, hogy nincs kedvem órára menni. Sétáltam egyet. - rántotta meg a vállát lazán, majd az ágyamra vetette magát, kisebb felfordulást okozva a több tucat könyv között - Látom máris megtámadtad a könyvtárat.

- Muszáj volt... McGalagony feladatot adott.

- Máris? És nekem nem is szóltál? - ült fel hirtelen. Nicole szeretett lógni, de mindig becsületesen pótolta az elmaradt leckét. - Mi a házi?

- Nyugi, csak nekem kell megcsinálnom.

- Csak nekeeeed? - csillant fel a szeme - Azt ne mondd, hogy ez valami büntető feladat.

- De! - bólintottam, mire egy hangos visítást kaptam.

- Ezt nem hiszem el! Gwendolyn Fray, az eminens diák, aki az eddigi évek alatt még egyetlen egy büntetőmunkát nem kapott! Mi a fene történt?

- Nem tudtam válaszolni McGalagony kérdésére. Pontosabban azt sem tudtam, hogy mit kérdezett. - húztam el a számat - Penelope Wright szerint többszöri felszólításra hallottam csak meg, hogy felszólított.

- Beteg vagy, Gwen? - tette játékosan kezét a fejemre.

- Nagyon vicces. - löktem félre.

Gwen

- Mi van? Nagyon furcsa vagy ma.

- Semmi. Csak ez a gyakornokoskodás kissé kimerítő.

- Kimerítő? Hiszen eddig még nem sok dolgot csináltál.

- Na kösz szépen! - húztam össze a szemöldökömet - Tudod mit? Hagyj békén, ha kérhetem, mert még be akarom ezt fejezni.

- Jól van, na! - emelte fel a kezeit, és leszállt az ágyamról - Elkérem Penny órai jegyzeteit, mert úgy látom, neked szükséged van a sajátodra. - mondta végezetül, és magamra hagyott.

- Na, ja... A jegyzeteim... - fellapoztam a füzetemet, amiben egy árva betű nem volt a mai tananyagról. Ilyen sem fordult még elő velem.

Másfél óra múlva büszkén szemrevételeztem a megírt dolgozatomat, majd a táskám mélyére rejtettem, nehogy véletlenül ne legyen nálam, mikor McGalagony elkéri.

Sietős léptekkel a Gyengélkedő felé vettem az irányt, még csak véletlenül sem akartam elkésni. A mai napra már elég volt abból, hogy sorra leégettem magam mindenki előtt. Madam Pomfrey ezúttal nem várt az ajtóban, úgy tűnik magam maradtam a munka elvégésével. Táskámat átvetve a vállamon beléptem a tágas terembe, ahol már minden sötétbe burkolózott, csak pár gyertya és a hatalmas ablakokon beszűrődő holdfény adott egy kis fényt. Így, az ősz beköszöntével egyre gyorsabban sötétedett odakint.

- Hol van az a francos pergamen? - az egyik üres ágyra ledobva kinyitottam a táskámat, és keresni kezdtem a listát tartalmazó papírt, de nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt, hogy hova rakhattam el.

- Picinyem! - hallottam meg a hangot magam mellett - Csak nem ezt keresed?

- Mi a... - néztem rá ijedten, aztán vissza a táskámba - Hogy került ez hozzád? - kikaptam a kezéből a pergament, és gyorsan végigfutottam rajta - Tökös derelye és vajsör? - néztem az előttem álló fiúra szemrehányóan - Szerinted ezt beveszem?

- Reménykedtem benne. - nézett rám angyalian pislogva.

- Ez délben sem jött össze, miből gondoltad, hogy most sikerrel jársz? - kérdeztem, és a táskámat az ágyon hagyva, elindultam kiszolgálni a többi beteget.

- Kérlek! - Sirius Black továbbra sem mozdult az ágy mellől - Nem bírom már ezt a kosztot. A gyomrom felfordul a zsurlós levestől, és a csillagánizs teától.

- Antibiotikumot kapsz? Meg emésztést segítő teát? - néztem rá hirtelen - Hogy jön össze ez a kettő? Mi bajod?

- Azta... Te aztán vágod a dolgokat. - pillantott rám elismerően. Legalábbis úgy tűnt.

- Nem is kapsz ilyeneket, igaz?

- Nem. Vagyis csak a zsurló levest. - húzta el a száját.

- Értsd meg, Sirius...

- Tudod a nevem? - nézett rám ismét meglepődve.

- Már hogyne tudnám.

- Hmmm... Igaz is, híres vagyok! - húzta ki magát nagyképűen.

- Hmmm... Tudod, van egy listám a betegek névsorával. - mutattam fel neki játékosa, majd ismét a munkámmal foglalkoztam. De természetesen amúgy is tudtam, hogy ki ő. Ki ne ismerné a Tekergőket a roxfortosok közül?

- Én még mindig nem tudom a te nevedet. - szólt utánam hangosan.

- Ne kiabálj, valaki már aludna! - pirítottam rá, de csak egy rosszfiús mosolyt kaptam válaszul.

- Szóval?

- Hallgass el, és feküdj vissza az ágyadba. - mondtam neki, rá sem pillantva.

- Értettem, főnök! Vagy lehetsz akár picinyem továbbra is.

- Gwen, oké? Gwendolyn. - fordultam felé - De most már irány az ágy!

Kérésemet mintha meg sem hallotta volna, az üres ágyon szétszórt papírokra vándorolt a tekintete, amik a táskám körül hevertek.

Sirius

- Az átváltozás fájdalmakkal jár? - olvasta hangosan a kezében tartott pergamenről.

- Tedd azt le, oké? - szóltam rá, és elindultam felé, hogy elvegyem tőle a dolgozatomat, amin órákon keresztül körmöltem.

- Ugye tudod, hogy oltári nagy hülyeségeket írtál le? - nevetett rám, és a magasba tartotta a dolgozatomat, hogy még véletlenül se érjem el. Miért kell ilyen magasnak lennie?

- Te aztán biztosan olyan jól tudod! Add azt vissza! - parancsoltam rá, most már elég bosszúsan, és próbáltam elérni a kezét. Még magasabbra nyújtózott, és fentről pipiskedve nézett le rám. Ahogy a szemébe néztem, kezdtem zavarba jönni. - Kérem!

- Én meg kérek normális vacsorát! - suttogta az arcomba - Csak most az egyszer! Titokban tartom, esküszöm!

- Nem lehet!

- Kérlek! - közelebb hajolt és újra elővarázsolta a kiskutya szemeket.

- Akkor visszakapom a dolgozatomat? - húztam fel a szemöldökömet.

- Igen.

- De csak a derelye! Vajsör nincs! - böktem meg a mellkasát, mire felszisszent.

- Aúúú! - kiáltotta.

- Ne haragudj! Fájó pontot értem? - kaptam egyből az előbb megbökött ponthoz. Sirius rátette a szabad kezét az enyémre, fájdalmas arccal még közelebb hajolt, majd hirtelen elnevette magát.

- Csak vicceltem! A lábamnak van baja, de édes, hogy így aggódsz értem.

- Figyelj csak! - mit sem törődve a előző beszólásával, amitől máskor zavarba jöttem volna, a pergamen felé nyúltam újra - Most már add oda, oké? Mielőtt az a gyertya... Ó! Ne, ne, neeee!

- Basszus! - Sirius ijedten engedte le a papírt, ami már lángokban állt, ugyanis a fel le mozgó gyertyák egyike elérte, és egyből lángra lobbantotta.

- Ezt... nem... hiszem... el! - nyögtem magam elé sápadtan - McGalagony ki fog nyírni! Mit mondok majd neki? Hogy adjon egy újabb büntető feladatot a másik helyett?

- Ez volt a büntetésed? - nevette el magát - Bárcsak rám is ilyen egyszerű feladatokat szabnának mindig.

- Egyszerű? Órákon át dolgoztam vele, te pedig öt másodperc alatt megsemmisítetted. Most egész éjjel fent maradhatok, hogy újra megírjam.

- Azért még megkapom a derelyét?

- Felejtsd el!

- Jóóóó! Segítek neked újra írni. Oké?

- Te? Mégis mit tudsz te az animágiáról?

- Többet mind te, hidd el! Különben meg sokkal jobban jártál azzal, hogy nem ezt a hülyeséget adtad le. Nem igazán vagy tisztába a dolgokkal. Hogyan lehet ez? Nem Hollóhátas vagy? - nevetett gúnyolódva.

- Hagyj békén, oké?

- Várj már! - bicegett közelebb hozzám, és így már tényleg feltűnt, hogy fáj a lába - Mire kell leadnod?

- Holnaputánra.

- Holnap délután látogass meg, és segítek megírni, oké?

- Miért?

- Mert ha nemet mondasz, nem fogok tudni aludni az éjszaka. - mosolygott rám - Tényleg segítek! Tudok egy-két dolgot erről a témáról. Higgy nekem!

- Legyen! De most már tényleg hagyj békén.

- Kapok derelyét? - próbálkozott újra egy angyali mosollyal. Én csak fejet csóválva intettem az ágya felé, ahol egy nagy halom tökös derelye jelent meg.

- Istennő vagy! - kiáltotta, majd egyből rávetette  magát az ételre. Én csak mosolyogva folytattam a munkámat, majd a végeztével összeszedtem a szétdobált táskámat, és távoztam a Gyengélkedőről. Mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, magam sem tudom, hogy miért, de Sirius ágya felé pillantottam. Már az oldalán feküdt, de felém nézett, és mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, még láttam, hogy int egyet a kezével. 

2. fejezet: Szemtől szemben

Nem gondoltam volna, hogy már az első napom így kezdődik. Nem elég, hogy Madam Pomfrey nem mer rám bízni semmi komolyabb feladatot - igaz, megmondta, hogy nem azért, mert nem bízik bennem -, még pluszba az egyik Tekergővel is szembe fogom találni magam az ebédnél. 

Hát lehet ennél rosszabb? 

Már áttanulmányoztam a teljes listát, és szinte kívülről fújtam azt, hogy kinek milyen étel jár.

- Mi ez? - bukkant fel mellettem talán egyetlen igazi barátnőm, Nicole, mikor a klubhelyiségünkben ültem az egyik könyvespolc tövében.

- Az első feladatom, amit Madam Pomfrey adott. - válaszoltam neki lemondóan, miközben akkora hévvel huppant le mellém, hogy pár könyv majdnem ránk zuhant. Szerencsére – varázskönyvek lévén – megálltak a levegőben, és kecses mozdulattal visszatértek a helyükre. 

- Tényleg! - kiáltott fel, mintha akkora felfedezést tett volna – Nem ma van az első munkanapod? 

- De! De ma van. De inkább ne is emlékeztess rá. 

- Miért? - húzta fel az orrát, és megrázta a barna loknijait.

- Tudod, hogy mit kell csinálnom? - csaptam össze mérgemben az ölemben pihenő könyvet – Reggelit, ebédet és vacsorát adni a betegeknek. 

- Na és? 

- Meg akarok tanulni miden egyes fortélyt, azt akarom, hogy nehéz feladatokat adjon nekem! - kezdtem el hisztizni, ami nekem nem igazán szokásom. 

- Ne legyél már ilyen. Örülj neki, hogy könnyű a dolgod. 

- Hollóhátas létedre ezt mondod? - húztam fel a szemöldökömet – Komolyan, néha elgondolkodom azon, hogy hogyan kerültél ebbe a házba. Sokkal inkább helyed lenne a Griffendélben. 

- Ugye? - nevetett rám, de persze egyikőnk sem gondolta komolyan – Bajkeverő vagyok! 

Nicole fantasztikus lány, és rettentően irigyeltem őt azért, amilyen. Nem csak gyönyörű, de olyan kisugárzással rendelkezik, mellyel mindenkit képes levenni a lábáról. Még a tanárok is imádják, pedig Hollóhátas létére nem az a tökéletes stréber, éltanuló.

- Ahhhh... - sóhajtottam fel, mert újra eszembe jutott a név a pergamenen. Sirius Black.

- Mi az? - Nicole észrevette rajtam, hogy valami más is zavar, de erről inkább nem akartam neki beszélni.

Nicole

- Semmi, semmi. Csak indulnom kell, mert lassan dél lesz. 

- Oké! - bólintott – Utána találkozunk? 

- Egykor van egy átváltozástanunk, ott úgyis találkozunk. - emlékeztettem, és feltápászkodtam mellőle.
- Nem hiszem, hogy én bemegyek ma órára. - mondta fáradt, és unott tekintettel.
- Tessék? - fordultam vissza meglepetten - Nicole...
- Mi az? Nincs kedvem McGalagonyhoz... - húzta fel az orrát.
- Gyere órára! - figyelmeztettem, majd a dolgaimat összeszedve, elindultam a gyengélkedő felé.

Madam Pomfrey már várt rám, pedig most esküszöm, hogy nem voltam késésben. 

- Jó napot, Madam Pomfrey! - mosolyogtam rá, amit a nő csak egy biccentéssel viszonzott. Nem ez a modor volt a megszokott a javasasszonytól, de gondolom nem akar az a mézesmázos lenni, ha már munkáról van szó. 

- Felkészült a feladatra, Miss Fray? - bökte felém a kérdést. 

- Teljes mértékben! - válaszoltam neki magabiztosan, és talán most először éreztem azt, hogy alig várom, hogy elkezdhessem osztogatni az ebédet a betegeknek. Lehet, hogy nem is lesz olyan rossz ez az egész, mint ahogy azt elképzeltem. Elvégre közben is gyakorolhatom a pálcaforgatást. 

- Remek! Akkor lassan neki is állhat! - javasolta – Én a szobámban leszek, de ha bármi baj van, csak szóljon. Sok sikert! 

- Köszönöm! - válaszoltam, majd miután eltűnt a terem végi ajtóban, újra előhalásztam a pergament, az étrendekkel együtt – Lássuk csak... 

A legelső paravánhoz sétáltam, és megnéztem a kitűzött kórlapon a nevet. Jeremy Potts. A függöny el volt húzva, ezért nem szabadott benéznem mögé. Tudtommal azokat takarták el a paravánnal, akiknek valami nagyobb problémájuk van. Kikerestem a pergamenről, hogy mire van szüksége, majd egy pálcamozdulattal az asztalára varázsoltam a citromos zselét. Kíváncsi voltam, ezért szinte mindenkinek beleolvastam a kórlapjába. A srácot – aki Hurgabugos – a legutóbbi kviddicsmeccsen eltalálta egy gurkó, és addig püfölte, míg egyetlen ép csontja sem maradt. Nem volt szép látvány, emlékszem rá. 

Tovább folytattam a munkát, míg oda nem értem ahhoz a paravánhoz, ahol reggel megkaptam azt az elmés beszólást. Hogy is volt? Minek is nevezett? Picinyem. Visszagondolva a történtekre, bosszúsan néztem meg a kórlapon a nevet. Sirius Black. Ki gondolta volna? 

Kikerestem a pergamenen a nevét, és nem akartam hinni a szememnek. 

- Ez meg mi? - olvastam a neve melletti ételeket – Vajsör, sütőtökös pite, kondéros keksz... Ez meg mi? - nem értettem, hogy a felsoroltak hogyan kerültek a listára. Meg mernék rá esküdni, hogy nem ezek szerepeltek rajta. Bosszúsan böktem egyet a pálcámmal, és vártam a reakciót.

- Mi a... - hallottam pár másodperc múlva a függöny mögül – Mi a franc ez? 

- Az ebéded! - válaszoltam kintről, és már indultam volna tovább, de ekkor nagy hévvel szétnyílt a paraván.

- Biztos vagyok benne, hogy nem ez szerepel azon a listán, picinyem... - bökött mutatóujjával a forró kamilla teára, és a vajjal megkent kenyérre, amit az asztalára varázsoltam, az utolsó szavát pedig kihangsúlyozta, mintha tudná, hogy mennyire irritál ez a megnevezés.

- Először is... - kezdtem bele a mondandómba, akkora magabiztossággal, amivel még magamat is megleptem – Nem hiszem, hogy egy gyengélkedőn fekvő betegnek vajsört írna fel Madam Pomfrey, ugyanis az nem éppen ide való dolog. Fogalmam sincs, hogy hogyan csináltad. 

- Másodszor? - kérdezte, miközben belezuhant az ágyába, és kezeit a feje mögé téve vizslatott tovább. Én most tényleg Sirius Black-el beszélgetek? Méghozzá arról, hogy mit illik és mit nem? Miközben egyre hosszabb ideig figyeltem őt, jobban szemügyre tudtam venni a külsejét. Még sosem néztem rá huzamosabb ideig, csupán akkor ha valamelyik órán büntetéssel sújtották, egy-két élelmesebb beszólásáért. Hosszú, barna, kócos haja a szemébe lógott. Arca borostás volt, és elég sápadnak tűnt, de szemében láttam, hogy mennyire élvezi a szekírozásomat, és azt, hogy valahogy túl tudott járni az eszemen. Legalábbis ő így gondolja. Csak egy a baj, hogy egy Hollóhátassal áll szemben, aki jóval okosabb nála. 

Sirius

- Tessék? - kérdésére kérdéssel feleltem. 

- Azt mondtad, hogy „először is”. - kezeivel idézőjelet formált, majd újra visszatette őket a feje mögé – De nem volt másodszor. 

- Nagyon vicces. - húztam össze a szemeimet bosszúsan – Amúgy a második az lett volna, hogy ne szólíts „picinyem”-nek, ugyanis nem vagyunk haverok. - most rajtam volt a sor, hogy felemeljem a mutatóujjaimat, és idézőjelet mutassak. Sirius reakciója csak egy jóízű kacagás volt, amitől én egyből elpirultam. Mióta vele beszéltem – ha ezt lehet annak nevezni egyáltalán –, most először éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, amin eléggé csodálkoztam. Így utólag már azt is furcsának találom, hogy meg tudtam szólalni vele szemtől szemben, nemhogy még vissza is szólni.

- Kérem a kajámat! - követelően nézett rám. 

- Ott van melletted! - mutattam felé a pálcámmal, majd mintha meg sem hallottam volna, hogy újra utánam szól – és megint picinyemnek nevez -, behúztam a paravánt, és tovább sétáltam. Még egy ekkora seggfejet. De mégis hogyan csinálta? Hogyan változtatta meg a pergamenen az írást? 

- Miss Fray! - szakított ki a gondolataim közül egy hang. McGalagony professzor hangja volt – Válaszolna a kérdésemre? 

- Öhm... Elnézést, tanárnő! - szabadkoztam pipacspiros arccal – Megismételné a kérdést?

- Az animágiáról volt szó... - emlékeztetett a tanárnő. 

- Igen. Persze, az animágia. - bólintottam, és keresgélni kezdtem a jegyzeteim között. Nem írtam le egy sort sem? Mi ütött belém?

Többen is furcsállva néztek felém, főleg a Hollóhátas társaim. Valószínűleg egyből arra gondoltak, hogy beteg vagyok, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre. Átváltozástan órám volt - ahol persze Nicole nem jelent meg -, de valahogy észre sem vettem a magam körül zajló eseményeket. Folyamatosan csak a délben történteken kattogott az agyam. Szinte arra sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el a gyengélkedőtől a tanteremig. Így összezavart egy hülye szóváltás egy még hülyébb emberrel? Oké, valamilyen szinten érthető, hiszen én általában kerültem a konfliktust. Békés, és kedves természet voltam. Ahogy Nicole barátnőm kerülhetett volna a Griffendélbe, én úgy kerülhettem volna a Hugrabugba is, a kedvességem, és a toleranciám miatt. 

- Miss Fray! - szólt rám újra McGalagony – Tud válaszolni? 

- Nem tudok, tanárnő! - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Többen felmordultak körülöttem, egy pár Mardekáros viszont vijjogva nevetgélt. 

- Ez esetben sajnálattal kell közölnöm, hogy a következő órára egy kétezer szavas beszámolót kérek az animágiáról. 

- Rendben, tanárnő! - bólintottam csalódottan. Már csak ez kellett! Nincs elég bajom így is? Úgy tűnik, hogy igenis lehet rosszabb. Egyre rosszabb. 

Facebook oldal

Ha szeretnétek minél előbb értesülni az új részekről, vagy egyéb extrákat, képeket látni a szereplőkről, nem kell mást tennetek, mint lájkolni a történet Facebook-os oldalát! 

Ne feledjétek, HOLNAP REGGEL 7:00-KOR jön az új rész! :) 

Továbbra is várom a pipákat, és a véleményeket! Nem hiszitek el, de egy-két szó is rengeteget jelent.